Evangélikus Naptár, 1993
ÉVFORDULÓK,EMLÉKEZÉSEK - ELBESZÉLÉSEK
Zimankós őszi szelek meghozták lassan a telet is, s a hó sűrű pelyhekben födte be Ilja Vaszijlev sírját s Kálmán atya emlékét. Puhán hullottak a pelyhek, eltompultak a szavak, zajtalanná simultak a fájó emlékek, mint ahogy zajtalan, visszhangtalan a szó és hangtalan a lépés a puha fehér hótakaró fölött. Az élet ment tovább. Új pap jött, a tanítólakba költözött, s amikor a tavaszi napsugár az élet győzelmét hirdette, a kiégett papiak üszkös falai fölött az elárvult kéményre fészket rakott egy gólyapár. A falu népe erőre kapva lendült bele az új élet ütemébe. Vasmarkok fogták az eke szarvát, hasadt a fekete föld húsa, hullott a mag, szállt a fohász, zöldült a határ s május elsején a munka új ünnepét köszöntötte a falu. Megállt az ünneplő sokadalom Ilja Vasziljev sírja mellett is, hogy a háború súlyos terhét bánja. A kijelölt ünnepi szónok lendületes beszédbe kezdett: — Ennél a sírnál, ahol a hantok alatt... A két gólya az üszkös kémény tetején ebben a pillanatban, mintha sugallat szállt volna végig a tájon, kelepelni kezdett. Szünet nélkül, konokul, ellentmondásként, csattogón - hangot, mozgást, életet gyűrűzve szét a komor falak fölött. A szónok hangja megbotlott, de folytatni próbálta. Hiába. A falu népe babonás félelemmel nézett a két gólyára. Összehajoltak a fejek, megilletődött és sejtelmekkel telt arcok néztek egymásra, s a hírthordó öreg asszonyok szemében rémület tükröződött. Véletlen volt - mondták a higgadtak, de később suttogtak arról is a faluban holdfényes esték kapu előtti beszélgetésein, hogy Kálmán atya temetetlen, kóborló lelke szólalt meg szüntelen tiltakozással. A kelepelés pedig meg nem szűnt, amíg a tömeg meg nem indult, szónoklat hallgatása nélkül. Akkor az egyik gólya leült, a másik pedig fél lábon állva mozdulatlanul nézte, hogyan oszlik a nép, indul tovább az élet, s hogyan hull aranypermetként a tavaszi napsugár a zsendülő vetésre. Koren Emil István bácsi meg a papválasztás Jó májusi zápor futott végig a falun. A fiatal lelkész a gyülekezet régi könyveit vallatta, mivel azokból sok mindent meg lehet tudni a hívei múltjáról. A zápor csendes esővé szelídült, amikor kopogtak az ajtón. Kántor István, a prezsbitérium tekintélyes tagja lépett be illemtudóan az irodába. Kapáját az ajtón kívül a falhoz támasztotta. Ilyenkor mindenki kapál, aki csak tud. mert az ilyen jó tavaszi eső nem csak a veteményt, de a gazt is hajtja. — Adjon Isten jó napot, tisztelendő úr! — köszönt derűsen, mert ilyenkor senki sem veszi zokon, ha megázik. — Isten hozta, István bácsi! — Köszönöm, tisztelendő úr, de magam is igyekeztem, mert elkapott ez az áldott jó eső - mondta, miközben ázott kalapját nézegette, hogy miként fröccsentse le róla a vizet. — Nagyon kell ilyenkor az eső, valóságos Isten áldása. Mert tudja, van, amikor hetekig egyetlen csöppje sem kellene, de ilyen tájt nem baj, ha minden 106
