Evangélikus Naptár, 1993
ÉVFORDULÓK,EMLÉKEZÉSEK - ELBESZÉLÉSEK
— Uram, uram! — kiáltott be Eliab —, jöjj ide, légy kegyes! — Ki ez? — kérdezte fojtott hangon Mirjam —, hogy mered. . . — József, a kertész — súgta vissza a fiú, — az arimátiai. — Üzenetet adok át neki. A férfi odaért. — Mit akarsz fiú? — kérdezte szigorú hangon. Kezével elhárító mozdulatot tett. — Uram — szólt alázattal Eliab, — a Mester hív téged. A következő pillanatban kint volt az úton az arimátiai. Kezében még mindig ott szorongatta a szőlőkötözéshez használt sáslevelet. — Mit beszélsz?! — kérdezte rekedten - , kicsoda? — A Mester — válaszolta a fiú ijedten. — Melyik Mester?! — kiáltott a férfi. — A Názáreti. — Hát él?! Láttad?! — Láttam — mondta büszkén a fiú. — Olyan élő, mint egy hónappal ezelőtt Niszán elején, amikor szamárháton jött a városba. A férfi mellkasa úgy járt mint a fújtató. Egészen elfúlt a hangja. — Nem hittem eddig senkinek sem. Családi sírboltom üresen áll, annak sem hittem el, hogy feltámadt. — De Uram — szólt bátortalanul a fiú — én láttam! A férfi izgalomtól görcsbe szorított öklei lassan kinyíltak, és az ég felé tárult a két imádságos tenyér. — Isten meglátogatta az Ő népét - suttogta. — Uram — szólt a fiú —, jöjj, siessünk. A Mester vár téged is az atyafiaknál. — Hol van? — kérdezte mohón az arimátiai. Izgalmában vállánál fogva rázta meg Eliabot. — Az Olajfák hegyén, a Cédrus-kertben — kiáltott izgatottan a fiú. — Jöjj Uram, siessünk, hogy ott találjuk! Együtt siettek kifelé a Déli kapun. Kocsizörgés hallatszott mögöttük. A délutáni órákban szokatlan volt ez a dombok felé siető kocsi. Egyetlen ember ült rajta, fehér burnuszba burkolózva. Jobbkezében az ösztöke időnként az öszvéreket nógatta. Majd meghúzta a gyeplőt, és a kocsi megállt mellettük. Eliab felismerte. Nikodémus volt, a főember. Kérdőleg nézett a fiúra. Az rögtön elértette. — O is odajön, — intett József felé, — a Mesterhez. — Jöjjetek, - szólt a főember szeretettel, — üljetek fel, siessünk! Egy kérges munkástenyér találkozott egy ápolt, finom kézzel. Kezetszorítottak. Öröm sugárzott szemükben. — A Mester él! — szólott az arimátiai. — Halleluja! — mondta rá örvendezve Nikodémus. A kocsi tovarobogott. A két gyermek a hátsó felhágón állott. Felséges jó helyük volt. Mirjam Eliabhoz fordult. Túlkiabálva a kocsizörgést kérdezte. — A Mesterhez megyünk?! — Őhozzá! kiáltotta vissza a fiú. Aki elé múltkor virágot szórtál ugyanezen az úton! — De hiszen meghalt a Názáreti! Megfeszítették! — De most már megint él! — kiáltott vissza boldog örömmel Eliab. — Isten feltámasztotta! Mirjam nem értette, de megborzongott háta erre a titokzatos hírre. 101
