Evangélikus Naptár, 1992
ÉVFORDULÓK, EMLÉKEZÉSEK - VERSEK, ELBESZELESEK
a keresetet, héthatárra szóló házi dínom-dánomot kanyarítva, sikoltozó Cafkákkal fűszerezettet.) Az elemi iskolát Csabán, az Előre pálya szomszédságában, születésem helyén kezdtem ugyan el, második-harmadik elemibe azonban megint a Szőke-Nagy Ferenc bátyám házikójából járogattam. Az „Újülésről” Kiss Anti, Elek Berti, Elek Gyurka volt a játszótársam; a szomszédok burján kertjeiben ízlett a spanyolmeggy, a Csabagyöngye, az otelló - meg a pandúrosdi. Később az „Újtelep”-re hurcolkodtunk át (egek, hogy mennyit hurcolkodtam!), s Fekete Karcsi, Balogh Feri volt a szívbéli pajtásom - a titkokkal terhes temető közelében. De fáztunk telente! Idegenek voltunk, földönfutók, jöttmentek... Ráadásul nem is magyarok; csabai tótok voltaképp. S tényvaló, hogy Biharzsadány, ez a pártiumi területekkel határos, sárréti kálvinista fészek — „idegent” soha be nem fogadott annakelőtte... Mi tagadás, meg is mosolyogták első szóra a mi kenyereg, szalonnát becézgető, „kenyérkót, szalonkát” emlegető, sürgő-forgó édesanyánkat. Apám szava se hangzott ismerősen a vastag nyakú, büszke falunak: magvas magyar irodalmi művekben pallérozott nyelvezettel szólott az emberekhez. Olvasott, művelt munkásember volt. Petőfi, Ady rajongója. 1919-ben a „Magyar jakobinus dalá”-t szavalta el az egyik munkástanácsi gyűlésen; jól tudta tehát, hogy „magyar, oláh, szláv bánat mindigre egy bánat marad”. Ám jól tudott „irodalmian” fogalmazni is. S kiejtése sem volt tótos — inkább egy választékos szavú, városi entellektüeléhez hasonlatos. Mi, az öcsémmel — őutána mentünk ebben is. Meg is jegyezte Balogh Feri padtársam, mindjárt iskolába jártom második napján:- Endre! Te olyan urasan beszélsz... Mir beszilsz te olyan urasan?! Hogyhogy: urasan? — háborogtam. S dacosan rántottam a vállamon is egyet: csak nem fogok „parasztosan” beszélni?! Később, amikor már a fancsikai uraság tulajdonában lévő, vénséges malomépületben laktunk — Nagy utca 589 —, s meghallottam a nyárestében az aratólányok énekét, kezdettem megrendülni konok elhatározásomban... Ötösével lépkedtek az aratólányok, sarlóval a kezükben, mögöttük a legények, kaszával a vállukon, s fújták a porban hempergő főutcán — messzire csendülő hangon, felejthetetlen erővel, visszahozhatatlan-szépen: Sokat arattam a nyáron, De keveset háltam ágyon... Hun erdőbe’, hun mezőbe’, Hun a talló közepibe... Gyönyörű ívben nyújtózott az énekszó a falu felett; benne sajgott a nótázók megtörettetése, ám a nekiszánás és a szíjas kitartás is bátran kizengett a dallamból. A fiatalság hegydöntő ereje. S a magyar szavaké. Melyeknek hímes szépségű varázsa, megkophatatlan kifejező ereje van. Kivált, ha bánat csorrantja elő őket a szív közepéből. S mennyi bánat bújt a Halász Adél gilicehangjába, amikor a marokszedés fáradságát iparkodott elhessenteni a magányos mocsári tölgy hűvösében: Minden kis madárnak szabad ágra szállni, Csak nékem nem szabad vélled elrepülni... Ha madár lehetnék, szárnyakra kelhetnék, Elfelejthetetlen, vélled elrepülnék... 141
