Evangélikus Naptár, 1992

ÉVFORDULÓK, EMLÉKEZÉSEK - VERSEK, ELBESZELESEK

hoz, az emberekhez és önmagához. Mindezt vidáman, boldogan és mosolyogva csinálta. Megelégedett volt és mindig olyan világosság volt körülötte, olyan csönd és olyan békesség, hogy egyszer, amikor egy borús reggel megérkezett a munkahelyére, valaki odaszólt a másiknak: - Te, amikor ez a Tamás bejön, mindig úgy kivilágosodik a szoba, mintha még egy lámpát felgyújtottak volna.

Tamás kiegyensúlyozott, napfényben járó élet volt. Sokan azt mondták, az volt a titka, hogy nagyon boldog volt. Az otthonában nagyon szerethették, mert ebből a szeretetből a munkahelyére is maradt annyi melegség és annyi fény, ami elég volt ahhoz, hogy széppé tegye a munka perceit és a munkatársak csodálkozó arcát. Tamás tisztán tükrözte azt a törvényt, hogy igazán szeretni csak az tud, akit igazán szeretnek, mert csak boldog ember tehet igazán boldoggá másokat!

Délután öt órakor Tamás elzárta íróasztalát és vidáman lépett ki az utcára. A sarkon megvette a délutáni újságot, megnézett futólag néhány kirakatot és a nyüzsgő emberáradatot. Amikor befordult a körútra, már „elbarátságtalanodott” az idő. Sűrű sötét felhőtakaró fonódott a körút kavargó tömege fölé. Tamás lassú léptekkel lépett az előtte haladók nyomába.

Fiatal pár ment előtte. A csúcsforgalom közelsége miatt-e, vagy a hangos beszélgetés miatt, azonnal észrevette, hogy veszekednek. Nem is néztek egymásra, csak úgy dobták egymás felé a sötét szavak köveit. Már nem is mentek egymás mellett, a harag hézaga egyre nagyobb lett köztük. A szavak értelmét ugyan nem lehetett hallani, de a szavak éle villant, mint a távoli vihar villáma.