Evangélikus Naptár, 1992
ÉVFORDULÓK, EMLÉKEZÉSEK - VERSEK, ELBESZELESEK
Tamás szomorúan ment utánuk. Szeretett volna hozzájuk lépni és gyengéden egymáshoz ölelni őket. Szeretett volna odalépni a hátuk mögé, és csendes, csitító szavakat mondani nekik arról, hogy szeressék és ne bántsák egymást. Hogy fiatalok, az élet szép és olyan jó dolog, amikor két ember egymáshoz tartozik. Szeretett volna odalépni hozzájuk és megkérni őket, hogy nézzenek újra egymás szemébe, úgy, mint egyszer régen, amikor először látták meg egymást és annyi szép álmot, annyit boldogságot mosolyogtak egymás szemébe. Szeretett volna odalépni hozzájuk és megkérni őket, hogy nyújtsanak újra kezet egymásnak, mint akkor régen, amikor először találkoztak, az első randevún. Szeretett volna odalépni hozzájuk, hogy elmondja nekik, hogy a szeretet mindent elintéz és mindent rendbehoz. De nem mert odamenni. Nem is mehetett. Tudta, hogy nincs joga hozzá, hiszen a szívek viharában még a jóság is idegen. Ment hát utánuk szomorúan és tehetetlenül a körúton. Amikor a nagy keresztúthoz értek, ahol tágas térré szélesednek az utat, látta, hogy köszönés nélkül kétfelé megy a fiatal pár. Még egyszer utánuk nézett, és őszinte szóval mondta maga elé: - milyen kár... Aztán elindult lassan a tér másik oldalára. Ott folytatódott hazafelé az útja. Amikor fellépett a járdára, akkor fordult be éppen a keresztútról egy másik pár. Szép szál, hatalmas férfi és gyönyörű, fiatal leány. Amikor közel érkeztek hozzá, akkor látta, hogy vastag fehér bot van a fiú kezében. A vak ember örök útitársa.- Szegény fiú! - gondolta magában Tamás. És elindult utánuk tovább a körúton. Már éppen arra gondolt, hogy milyen furcsa, hogy ma csupa ilyen szomorú élménye van, amikor csodálkozva látta, hogy ez a másik látvány nem is olyan szomorú. A fiú és a leány szorosan egymáshoz simulva ment előtte. A fehér bot szinte vidáman lengett a fiú karján. Még soha se látott ilyen vidám mozdulatot a vakok fehér botjától. Nyugodtan el is dobhatná - gondolta magában —, hiszen nincs szüksége rá. Sokkal erősebb támasza van. A szeretet viszi és vezeti boldogan karonfogva. Aztán látja, hogy a leány a fiú arcába nézve, lángoló arccal, szünet nélkül beszél. Hogy mit mond neki, nem hallani. Csak annyit lehet látni, hogy a fiú is „belenéz” a leány arcába, mosolyog, és szinte ragyog az arca a boldogságtól. így mennek a körúton, fekete felhők alatt, tolongó tömegben, határtalanul boldogan. Tamásnak felderült az arca. Hirtelen eszébe jutott a Holdfény-szonáta születése. Valahol leírták, hogy Beethoven egyszer egy vak leánnyal találkozott, aki sírva panaszolta el, hogy az ő számára örökre el van zárva a külső világ szépsége. Verseket hallott a holdvilágos esték bűbájától, az ezüstös holdfény világot szépítő hatalmáról, az éjszakában rejlő, sok kibeszélhetetlen szépségről, de ő mindezt nem látta, nem érti, sohasem fogja megsejteni sem. — És akkor, egy vak leány iránti nagy szeretetből született meg a holdfény szonátája. Beethoven zongorához ült, megláttatta a vakkal, eljátszotta neki a gyönyörű holdas estét. Tamás most így nézett izgatottan a vak fiú szép szerelmére, aki a fiú arcába nézve mesélte neki a napsugaras életet. Az örömöt, a szépséget, a boldogságot. A napfény szonátáját. Tamás úgy érezte, hogy most is, itt a körúton, valami nagyon szép születik: a szeretet elmuzsikálja valakinek a boldogság napfényét. Az élet igazi örömét és szépségét, csodálatos értelmét, amihez szem sem kell, csak egy szív, amelyik igazán, teljesen és hűséggel tud szeretni. Már az emberek is visszanéztek. Megálltak egy-egy pillanatra nézni és csodálni a 139
