Evangélikus Naptár, 1992

ÉVFORDULÓK, EMLÉKEZÉSEK - VERSEK, ELBESZELESEK

magyar paraszt szokásos vasárnapi öltözékében: fekete öltönyben, csizmában s vakítóan fehér, nyakkendő nélküli, a nagy melegre való tekintettel kigombolt gallérú ingben (pontosan ezt az öltözéket hordta a konferencián Szabó Pál is). A gyerekkocsit megpillantva irányt változtatott, a kocsi melé lépett és beletekintett. Az augusztusi kék eget békésen nézegető csöppség láttán nem fakadt lelkendező szavakra, mint asszonyok szoktak ilyen esetekben. Szűkszavúan ennyit mondott csupán:

— A kis ázsiai.

Azzal nyomatékosan tovább lépdelt nyikorgó, tükörfényes csizmájában.

Dicséretet mondott Péter bátyánk ezzel a kurta megjegyzésével. Magyarnak, méghozzá az őshazából valónak ismerte, fogadta el Ildikónkat (talán a gyermek szemevá- gása alapján?).

*

Községi főjegyzőnk említette, hogy hívatlan vendégek is vannak ám a konferencián. Detektívek... - Hát nem vettük észre őket. Könnyedén elvegyültek a tábor hatszáz főnyi tömegében. Azt sem észleltük, hogy valami zavart, kellemetlenséget okoztak volna a konferencia menetében, jóllehet sok éles bírálat hangzott el az akkori politika és társadalmi rend ellen.

ízig-vérig magyar ember volt az akkori balatonszárszói körjegyző. Hivatásával kapcsolatos hitvallása így hangzott:

— A jegyzőnek nem a törvény érvényesítése, végrehajtása a főfeladata, hiszen a törvénynek elég ereje van ahhoz, hogy önmagát érvényesítse. A jegyző igazi hivatása, hogy a védtelen népet a törvénnyel szemben megvédje.

Ebben a szellemben munkálkodott. - 1944 őszén, amikor a háborús front Dunántúlhoz közeledett, nyakra-főre dobolták, hirdették, hogy minden tizenhat és hatvan év közötti férfi vegyen magához háromnapi élelmet és induljon nyugatra - a lakosság elszörnyedt és tanácstalanságba esett. Sokan bementek a községházára tanácsot kérni. A főjegyző a hozzá fordulóknak bizalmasan ezt mondta:

— Nézze, hetek óta őrzöm fiókomban a szigorú parancsot, miszerint a frontvonal közeledtén szekérre kell pakolnom a község legfontosabb iratait, aztán páncélszekrényestül indulnom kell nyugat felé. Hát én felpakolok és elindulok, ha mindenképpen muszáj. Elindulok, de a legközelebbi községet, Balatonszemest már nem érem el. Útközben lelépek. A szóládi hegyben el van már készítve számomra a hely.

Ebből aztán mindenki értett... Még a csendőrőrs is helyben maradt, parancsnokostul.

Vitézi címével nem hivalkodott. Soha nem beszélt róla, miért kapta. Később, frontidőben, mikor vele ketten laktuk néhány napig a paplakot, kérdést intéztem hozzá ez irányban. Restelkedve mondta:

— Hát ez igazán szót sem érdemel. Elfogtam egy megbokrosodott lovat. Annyi volt az egész.

Nehezen húztam ki belőle a további részleteket, de kihúztam. Akkor aztán világossá vált, legalábbis számomra: hőstett volt ez a javából. Nem oltott ki emberéleteket, hanem bajtársait mentette, amikor saját élete kockáztatásával megfékezte a gránát- tűzben teljesen megvadult, ide-oda rohangáló, a katonák testi épségét, életét veszélyeztető állatot.

*

133