Evangélikus Naptár, 1992

ÉVFORDULÓK, EMLÉKEZÉSEK - VERSEK, ELBESZELESEK

olyan szelídek voltak, hogy meg lehetett őket simogatni. Aztán teszem föl, ha valaki éppen nyúlpaprikásra éhezett, hát választott egyet a hitványabbjából. Senki sem kérdezte tőle, hogyan fogta.

Na, szóval, hogy a szavamat egymásba ne öltsem, lett egyszerre annyiféle állat, hogy jutott belőle mindenhova elég. A takarmány nem volt gond, mert hasig jártak a fűben, legelhettek annyit, amennyi beléjük fért. így aztán volt minden: fű, fa, virág, gyümölcs a fán, állatok a mezőn, erdőben, annyi hal a vízben, hogy csak úgy nyüzsögtek. Csak éppen gazdája nem volt semminek sem. Egyet gondolt az Úr Isten, aztán megteremtette az Ádámot. Más neve nem is volt annak az embernek, de minek is kellett volna, amikor egyedül volt az Istenadta. Aztán hogy valahogyan el ne unja magát ez az Ádám, teremtett neki egy asszonyt is. Ebből lett a baj. Pedig úgy eleinte nem adódott közöttük semmi, megvoltak Ádám meg Éva békességben. Élhettek volna urasan, dolgozni se igen kellett nekik, mert enni-, innivalójuk volt bőven. A baj azután lett, amikor Ádám meg Éva megkapták az Istentől a regulát, így e: „minden a tiétek, azt esztek, amit akartok, ott isztok, ahol jó vizet találtok, csak egyet nem szabad! Itt van ez a két fa, meg is vannak jelölve, csak ezeknek a gyümölcséből nem ehettek.” Eleinte, amikor arra jártak, el is kerülték a két fát, csak néha, úgy félszemmel sandítottak felé. Ádám még nem is annyira, mint Éva. Na, éppen ezt vette észre az ördög is, mert az meg mindig ott bujkált a jeles fák körül a bokorban. Szóba is állt velük. Eleinte csak olyan köszönőviszonyban voltak, aztán mindig több szó esett közöttük, már amint ez lenni szokott. Mindig úgy térült-fordult, hogy csak a két fa körül maradjanak. Egyszer csak elkezdte mutogatni, meg dicsérgetni, hogy milyen szép ez a két fa, meg amilyen szép a gyümölcse, biztosan olyan jó is. Tudjuk mindany- nyian, milyen az asszonyféle: csak dicsérgetni kell neki valamit, hamar el is hiszi. Ádám meg hiába mondta, hogy van elég fa, amelynek gyümölcse semmivel sem hitványabb, mint ezeké, de Éva eltökélte, hogy biz’ ő megkóstolja, mert mégis csak lehet valami abban, amit az a kígyóformájú ördög beszél. Addig sírt-rítt meg vinnyogott, míg Ádám azt mondta, egye fene, az az egy falás nem a világ. Hát szó, ami szó, itt hibázott Ádám apánk. Ezzel el is rontotta a világ sorát, mert ember létére hallgatott az asszonyra. Igaz, hogy van olyan asszony, akire érdemes hallgatni az embernek, de hát ez az Éva biztosan még fiatalka is volt, meg talán már állapotos is, ezért kívánta meg azt a gyümölcsöt. Hej, de rosszul is tette Ádám apánk! Ahelyett, hogy kiütötte volna Éva kezéből azt a gyümölcsöt, maga is beleharapott. No, hát ezért az egy harapásért kell most a szegény embernek annyit dolgozni. Amikor már ettek ebből az átkozott gyümölcsből, hiába akartak elbújni az Isten elől, mert nem volt az a sűrű bokor, ahol meg ne találta volna őket. Maga elé állította mind a kettőt, leszidta őket amúgy kegyetlenül, aztán elkergette őket olyan helyre, ahol csak gyom meg gaz termett. A föld meg olyan kemény volt, különösen szárazabb időben, hogy még a kapa is szikrázott, ha belevágták. Itt azt mondta nekik az Úr Isten, hogy „amiért nem fogadtatok szót, ezt a földet kell megdolgoznotok, ha azt akarjátok, hogy legyen mit ennetek”.

Ezután Olá Gyuri mérgesen színi kezdte a pipáját, de mivel már nem volt benne dohány, csak szortyogott, ezért a mellénye zsebébe dugta a sallangos dohányzacskó mellé. Lekászálódott a híd karfájáról, és indult a Sziget felé. Az egyik vidéki utánaszólt :

— Hát nincs tovább?- Nincs! Nem elég a bajból ennyi is? — botja hegyét indulatosan a földbe döfte, és csak úgy félvállról visszaszólt:

120