Evangélikus Naptár, 1992

ÉVFORDULÓK, EMLÉKEZÉSEK - VERSEK, ELBESZELESEK

bírtam ki sokáig. El akartam ma menni valahova, elbújni egy szórakozóhely tömegébe, inni akartam valami erőset, hogy ne kelljen gondolkodnom. Elfáradtam abba, hogy tartsam magamat, Úristen, de fáradt vagyok. Elvesztettem a lábam alól a talajt.

— Már megint!... álljon meg, álljon meg, ezt én is tudom, elfújhatom magának a második felét - „egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. Most boldog? Nem vagyok én vallástalan, ha már nem is bújom a templomokat. Hiszek abban, hogy kell valakinek lennie felettünk, dehát hol van Az ilyenkor? Egyedül vagyok, minden összekuszálódott bennem. Elromlott a rádióm is, olyan süket, mint az életem.

— Nem tudom, miért mondom el mindezt magának. Tudja, hogy szégyellném magam a hivatalban, ha ezt hallanák a többiek? Ők úgy ismernek, mint a jópofa nőt, aki minden heccben részt vesz, kiegyensúlyozott, csinos, jó táncos és nincs elhanyagolva. Aztán karácsonyestén kiderül, hogy ez a mutatós lány belül üres. Na tisztelt úr, erre mondjon egy szép idézetet.

— „Nagy örömöt hirdetek - igen hallom, nem is tudom, miért hallgatom —, Megtartó született...” Hát akkor most tartson meg engem is! Tessék, hagyom, semmi kifogásom ellene.

— Kész vagyok hinni is Benne, csak lássak valami értelmet az életemben. Most mutassa meg, hogy szeret. Már régen megmutatta? Hol? Szóval a kereszten. Másutt nem? Igen, hallom. A húsvéti sírban. Persze, hogy tudom. Feltámadott! Igen, azt is. Él! rendben van. De rajtam hogy segít? És ez mit segít? Talán személyesen idejön és megsimogat, mint... mint az édesanyám valamikor?

— Ne beszéljen lehetetlenséget. Hát hogyan simogathat meg telefonon keresztül az Isten? És hogyan húzhat ki a mélyből néhány szentigével?

— Nahát, ez fantasztikus! Magára bizta az én helyrerázódásomat. Talán a telefon- központ a mennyekbe kapcsolta a vonalamat?

— Halló! Miért hallgat?! Ne tegye le az Istenre kérem! Most nem hagyhat el, ha egyszer Magára vagyok bízva. No, kérem szépen. Hátha igaza van.

— Mit mondjak maga után? Jó, mondom.

— Hiszek Uram, segíts az én hitetlenségemben!

— Ó Istenem!

— Mondjon még valamit abból, amit magára bízott. Várjon, felírom. Igen, itt a papír, ceruza, írom. — Hívj segítségül engem — igen értem - a nyomorúság idején, - mondja csak tovább, — én meghallgatlak téged — lehet gyorsabban — és te dicsőítesz engem. Ezt nekem ígérte?

— Várjon egy kicsit. A könyvespolcom hátolján van egy biblia. Még az édesanyámé volt. Megvan. Ő mindennap olvasta. Az utolsó napon is. Hogy melyik oldalon? Éppen ott a könyvjelző. Hogy hol? Lukács evangéliumánál... a második résznél. Melyiket olvassam? Jó, a tizedik verset.

— Ne féljetek... íme hirdetek nektek egy örömöt... amely minden népnek öröme lészen — drága édesanyám, nem látom a betűket, - született néktek Megtartó — te tudtad ezt Édes — az Úr Krisztus a Dávid városában.

— Mindjárt, mindjárt... várjon egy kicsit legyen szíves. A zsebkendőm...

— Mondja csak, kedves barátom... Maga találkozott már Vele, a Megtartóval? Ma is? Hadd kérjem meg valamire, írja fel a telefonszámomat... jól hallotta a számokat? És kérem, hívjon fel holnap ilyenkor. Ugye, megteszi? Nem hagyhat félúton Betlehem felé.

126