Evangélikus Naptár, 1992
ÉVFORDULÓK, EMLÉKEZÉSEK - VERSEK, ELBESZELESEK
Ellenérzésem akkor csillapodott, amikor egy hét múlva a rozsdafarkúak pamutszálakból, raffiából, toliakból fészket szereltek a pincetető méteres nádereszének alig hozzáférhető, bontott részébe a szénaszárító felett. A nőstény néhány nap alatt öt, mogyorónyi, kékes színű tojásocskát rakott, mint ritka féldrágaköveket. Tizenhárom nap alatt keltek ki a kicsinyek. Fej, száj és has volt mindahány, sárga, tátogó csőröcskéjük korlátlanul nyeldeste a szülőkhordta rovarok, hernyók tehetetlenné mészárolt tömegét. Erőm fogytán, így csak a pince előtt tartom rendben a kertet, de itt is csak mértékkel. A magától nőtt tátikákat, hajnalkákat és mályvát, meg a vad nefelejcset gondozgatom. A telek végében már háborítatlanul fut a szeder, tenyészik az árvacsalán, sok-sok éve rohadnak be a partszéli fák levelei, a kihordott venyige. A durva vörös terméskövek saját súlyukkal egyre jobban mélyednek a földbe, oldallapjaikon moha, a tetőn lapos, forró napozó, ahol ismeretlen legyek és szitakötők figyelnek. Itt élnek a kígyók is. Pontosabban az erdei siklók, melyek a közeli erdőkből jönnek le, ha ott fogytán az egér. A nyáron egy különösen szép párra lettem figyelmes. Nagyobbak voltak az átlagosnál, méteresek. Ha közelítettem, nyomtalanul tűntek el a kövek és levelek között. Szép a kígyó? Nem szép a kígyó! Gyermekkorom emlékei meghatároznak. A kígyó az, aki bűnre csábít. Tekintete merev, nincsenek szempillái. A kígyónak alig van hőmérséklete. Nincs pelyhe, tolla, meleg bundája, csak érdes pikkelye. Nem lehet simogatni. A kígyó csupa negatívum. Én mégis jóérzéssel néztem ezeket a kiközösített állatokat. Csodálatos teremtmények. Száz csigolya és ugyanannyi borda. Láb nélkül is utolérik a gyors egeret. Kígyóim feje élénkbarna volt, mint a félérett gesztenye. A faroknál egészen sötét. Négy mélybarna hosszanti csík tarkította tovább a testüket. Nincs festőibb, mint ugyanazon szín sok-sok változata. Az oldalukon fehér pettyek, a szemek alatt kékes vonal. A nyakszirten feketébe hajló foltok rajzolódtak ki. A kemény fejen a felső álkapocsban szűk nyílásból sziszegett előre kétágú nyelvük. Az alsó állkapocs nem csontosodott a pofához, hihetetlenül nagyra nyúlt, s az elkapott zsákmány rágás nélkül vándorolt a bordák hullámzó mozgásával a gyomorba. Az áldozati béka felsírt, mielőtt eltűnt volna. Szenvedett? A védett hüllők, a ritkuló kígyók, a barna erdei siklók lustán és üresen delelnek a forró köveken. Agyuk alig van, így gondolataik sincsenek. Mégis Isten teremtményei. Küldetésük van. A tragédia egy szerdai napon következett be, pedig ez a „Treuga Dei”, az Isten békéje. Ezen a napon a középkor sötét lovagjai nem húzták ki a kardjukat. A siklók mégis ekkor támadtak. Talán elrendelt gonoszságuk volt az oka, hogy szokást és törvényt felrúgva kivédhetetlenek legyenek. A fal puszta kövein villámgyorsan kúsztak fel, alig látható szögellésekbe kapaszkodtak, átfonták a kortalan akácgerendákat, meglovagolták a százéves faszögeket, s lefittyedő állkapcsuk már ott tátogott a rejtett fészekben dermedten figyelő fiókák fölött. Hallottam a jajgató szülőket, s felpillantva láttam a kötélnyi, barna, rozsdásan csillogó kígyótesteket. Mire felértem, már csak a tetthely fogadott. A fészek alján két kihűlő, megfojtott, 122
