Evangélikus Naptár, 1983

Magassy Sándor: A „reformáció” ürügyén

térhetett újra vissza, de mivel megváltozni nem tudott, - nem is akart, - ezért most már véglegesen távoznia kellett. Baselban halt meg 1541-ben.

Luther, mint más vitairataiban is, úgy itt is szenvedélyesen szól, de egészében véve feltűnően mértéktartó az álláspontja kifejtésekor. „Új vihar van kitörőben,” - állapítja meg írása elején. „Karlstadt András doktor elpártolt tőlünk és ellenséggé lett. Azt forgatja eszében, hogy amit erőszakkal eddig nem pusztíthatott el, azt az írás ravasz magyarázatával megrontsa.” Az emberi dicsőségvágyban látja Luther a romlás és rontás legfőbb okát; abban, hogy bármilyen „lelkinek”, vagy „mennyből valónak” hirdessenek is valamit, az végső soron a saját önkényes gondolatuk. Ennek kétségtelenül a leglátványosabb példája az oltárok erőszakos eltávolítása a templomokból és a képek ellen forduló pusztító düh. Bizonyos, hogy ezek a tettek - melyek máshol is (pl. Svájcban sajnos egészen szervezetten, vagy Brassóban és néhány más városunkban is, bár csak átmenetileg) előfordultak - tették lehetővé, hogy az utókor a reformáció kultúra- és mű- vészetellenességéről beszéljen. Ebben az ítéletében azonban nem igazságos és nem körültekintő.

Luther, könyvének mintegy kétharmad részében foglalkozik az úrvacsorával. Nyilvánvaló, hogy számára ennek az ügynek a tisztázása az elsőrendű. Lényegét általánosan ismerik: ugyanaz a főgondolat szólal meg benne, mint amely pár évvel később, az 1529-es Marburgi Kollokvium alkalmával is előkerült. Az írás, Jézus szava egyszerű és világos; „mélyebben átgondolni” szükségtelen, sőt veszélyes. Az „ez az én testem és ez az én vérem” egyszerűen azt jelenti, hogy Jézus belealázza magát e földi jegyekbe a szentség akarata szerinti kiosztása alkalmain, s nem azt, hogy Jelképezi” csupán a jelenlétét.

Nem szokott azonban hangsúly kerülni a mű másik lényeges részére; arra, melyben Luther a képrombolásról írt. Élesen - és összefüggéséből kiragadottan, félreérthetően is - mondja: „a képtiszteletet úgy támadtam meg, hogy Isten igéje által kiragadtam azt a szívekből, megmutatván annak hiábavaló és értéktelen voltát, még mielőtt Karlstadt doktor a léprombolásról álmodott volna. Mert ha az a szívekből kiirtatik, akkor semmi kárt nem tesz a szemek előtt. Ámde Karlstadt doktor fordítva cselekedett: a szemek elől ragadta el azt (amikor t.i. kidobatta és összetörette az oltárokat és képeket), a szívekben viszont benthagyta”.

Már ez a néhány idézett mondat is jól megmutatja: Luther számára miben áll a lényeg. Először is: a képek nem rosszak önmagukban. A bálványimádás veszélyét hordozó képtisztelet a veszélyes és kiküszöbölendő. Másodszor: nyilvánvaló ebből, hogy nem a képeket kell rombolni, hanem azzal a naiv - és pogányos - felfogással kell szembeszállni az evangélium erejével, hogy a képtisztelet, illetve annak hiánya hozhat jót, vagy rosszat a keresztyén embernek. Azt kell látnunk - hirdeti Luther ismételten is, - hogy csak a megfeszített és feltámadott Jézus segít az emberén.

' Tulajdonképpen nagy dolog lenne az is, ha Luther a képtisztelet, vagy ahogyan ő újra és újra mondja: a képimádat, a bálványimádás elleni küzdelmében csak annyiban határolná el magát a túlzó tisztogatóktól, hogy helyteleniti a barbár pusztítást. Ő azonban messze tovább megy ennél. Nemcsak azt mondja ugyanis, hogy a képek „megtűrhe- tők”, ha nem imádat tárgyai, bár egyébként haszontalanok a szemében! Nem. Egyenesen azt mondja, hogy a képek jók és szükségesek! Hivatkozik az akkor már közkézen forgó Német Bibliájára, melyben egy csomó kép van, s melyet ezek a rajongók is használnak. Nem minden irónia nélkül mondja: „kéijük őket (Karlstadtékat), engedjék meg kegyesen nekünk is, amit ők cselekszenek, hogy ilyen képeket mi is festhessünk falakra

63