Evangélikus Naptár, 1983
Elbeszélések, versek
El kellene venni tőle a keresztet. Hiszen látszik, hogy nem bírja. Legalább ezzel ne gyötrődjék! Simon megállt, dermedt iszonyattal nézte, mi történik előtte, s nem tudta, mi béklyózza le: a sokaság, vagy a saját döbbeneté. Valami titkos belső hang azt súgta, hogy lépjen oda, vegye el a keresztet, de földhöz tapadt józansága már csitította is a körvona- j lazatlan szándékol: - Simon, Simon, maradj veszteg, ne keresd a bajt, elvégre, mi közöd hozzá, és ünnep után meg kell kapálnod a szőlőt...- Nézzétek, ez jó erősnek látszik! Tegyük a vállára, másként sose jutunk fel a hegyre. Két termetes római katona ugrott Simon mellé. Arra eszmélt föl gondolataiból, hogy már fogták is, már húzták magukkal. Nem ellenkezett. Nem azért, mert amúgy is észszerűden lett volna, hanem mert cselekedetük valamiképp felelt a benne megszólaló hang szavára. J A belső hang kívánt tőle valamit, és ő nem merte, nem akarta megtenni. És most íme rákényszerítik arra, amit nem akar, de amit érzése szerint tennie kell. így van ez jól, mert elfutni úgyis lehetetlen, de így Zsuzsánna sem szidhatja: Simon, Simon, hová tetted az eszedet... Két légionárius erős markában van, és furcsa módon szabadnak érzi magát. Szabaddá van téve valamire, amit nem akar, de szeretne. Igen szeretne, bármilyen nehéz is. És ha azután sem engedik el?! Szívébe hasít a félelem. De csak pillanatra, mert most már az elítélt közelébe került, találkozott a pillantásuk, és most már érzi, hogy ez a tekintet vonzza maga után, nem engedi el, most már mennie kell, akárhová és akármivégre, akkor is menne utána, ha el akarnák kergetni, ha ütnék, ha félrelöknék, nem, nem hagyná magát, követné őt, nem tehetne másként. Már ott a kereszt a vállán, már viszi. Simon erős ember, kemény munkában edződött, hanem ez a kereszt mégis rettenetesen nehéz. Talán nem is a súlyával nyomja annyira a vállát, hanem a szíve lesz lépésről lépésre nehezebb. A közeledés, a megérkezés iszonyata teszi mázsává a terhet, jaj, csak ne kellene odaérni soha! És amint lépteit vonszolja a porban, emlékezete homályos rejtekeiböl sziszegő-teker- gő Leviathán-kígyókként kúsznak elé régi bűnei. Hányszor fordult el a Magasságostól, ], ha rossz volt a termés mérgében, ha jó volt örömében... Megszegte volt titokban a szombatot is, ha sürgette a szüret, éjszaka mosta a hordókat a pincében. Zsuzsannát is megverte olykor, ha méregbe hozta. És még annyi minden ... Azt a menekülő sebesült zelótát a múltkor befogadta ugyan, de cseppet sem marasztotta, s örült neki, mikor az másnap tovább vánszorgott. Az alamizsnával is fukarkodott, s nem az elesettek iránti szerétéiből adta, hanem mert úgy illett. De mindezek mögött a hiány húzódott meg: nem követte az Urat. Csak úgy tett, mintha követné. Magában bízott, a maga erejében. Őhozzá igazán, őszintén, tiszta szívvel tán sosem fordult. Nem, az embertársait sem szerette. Önmagát szerette. A gyermekeiben is, Zsuzsannában is önmagát, mert az ő életét tették teljessé. Dehát létezik-e olyan ember, aki mást is szeret, nemcsak önmagát? Nincs-e mindenki reménytelenül önmagába zárva?Ez a próféta mégiscsak más. Ő csak vándorolt vidékről vidékre, tanított, gyógyított, nem épített házat, nem gondolt a maga gyarapítására. Minden pillanata a másoké volt, és ha elérte az este, nem volt hol lehajtania a fejét. Mindenkivel gondolt, csak magával nem. És íme mi a jutalma? Kegyetlenül elpusztítják, öt az egyedül önzetlent, az egyedül jót! Rettenetesen nehéz ez a kereszt, a 136
