Evangélikus Naptár, 1983

Elbeszélések, versek

nap tűz, porszemek táncolnak a forró levegőben, Simon mégis azt kívánja bár sose kel­lene megérkezni az út végére, bár szakadna össze ég s föld, rendülne meg eresztékei­ben a világ, s nyelné el őt keresztestül egy feneketlen szakadék, csak ne történne meg az, ami történni fog, s ami - egyre inkább érzi - miatta is történik, hiszen élete minden kisiklása, mulasztása, sötét gondolata, végig sem gondolt homályban lappangó gonosz kívánsága mázsás súllyal nehezedik rá. Hiszen akkor ő, Simon, úgy amint van, megér­demelné, hogy meghaljon ezen a kereszten! Ezen a mind nehezebb kereszten, amely súlyában hordja ennek az egész lármás sokaságnak minden bűnét, de még a rég meg­holtakét is, és az ezután születőkét. És nem ö fog meghalni rajta, hanem ez a sebzett, törékeny, szomorúságában is fényes tekintetű próféta.- Helyettem! - hasít Simon szívébe a felismerés, meg is áll hirtelen, mert a fejében támadt villanásnyi világosság szinte erejét veszi. Aztán már nem is gondolkodik, de úgy érzi, hogy a porban csosszanó léptei, a tömeg, a lárma, minden csak ezt visszhangozza: helyettem, helyettem, helyettem ... * Amikor Simon késő este hazabotorkált, Zsuzsanna már rég nem tevékenykedett a tűzhely körül. A tollal, ronggyal bélelt ünnepi kosárkákra mutatott, de Simon nem kért vacsorát. Olyan komor, fáradt, megviselt volt, hogy az asszony kérdezni se merte. Éjjel sem aludt, csak járkált a ház körül, és amikor a tomboló vihar bezavarta, leült a gyé­kényre, két öklére hajtotta a fejét és magában mondogatta:- Helyettem halt meg! Helyettem, helyettem! Zsuzsanna rémülettől elkerekedő szemmel nézte. Megháborodott szegény, gondolta, és virrasztóit vele. Reggel, amikor fölébredtek a fiúk, enni adott nekik, majd átküldte őket a szomszé­dokhoz. Kicsi a szegény ember háza, még a gyász sem fér el benne. Ne zavarják az ap­jukat. Újra leült a férje mellé, és hallgatott, míg karjára nem vette őt egy könnyű futó álom. Csak Simon nem aludt. Ült, némán és komoran, két hosszú napon át. Harmadnap reggel nyergelte a szamarakat. Magában beszélt, most is, csendesen. - Mennyit zúgoló­dunk az élet bajai miatt. Pedig csak a keresztet hordozzuk. De ő halt meg helyettünk! Zsuzsanna figyelt, váltig nem értett semmit. De jó is lenne, ha bemennének a város­ba, és találkoznának a prófétával, aki meggyógyítja a betegeket! Simont is észretéríte- né, egészen bizonyos. Simon tovább motyogott, miközben a nyergekkel bajoskodott:- Milyen különös, hogy éppen arra jöttem. Hogy éppen én jöttem arra. Dehát a Ma- gasságos úgy intézi a dolgokat, ahogy ő akarja. Gyertek!- Hová megyünk?- kockáztatta meg mégis a kérdést Zsuzsanna, és a szőlőre gon­dolt, amit meg kellene kapálni.- A városba! Megkeressük a tanítványait. Csomagolj ennivalót, velük maradunk!- És a szőlő?- riadozott az asszony.- Nem fontos! - rázta meg a fejét Simon, és mint aki mély álomból ébred, hozzátet­te:-most valami más, egészen más élet következik. Zsuzsanna nem tudta miért, vigasztalást, biztatást érzett a szavaiban. Gyorsan föl­készítette családját az útra, aztán elindultak a város felé, amely fölött ebben az órában kelt fel a nap. 137

Next

/
Thumbnails
Contents