Evangélikus Naptár, 1983
Prőhle Károly: Szabadságban és szolgálatban
hite által lelkileg úrrá lesz minden felett, mert semmi sem árthat üdvösségének, sőt neki van alávetve és üdvösségét szolgálja minden, ahogyan Pál tanítja Róm 8,28-ban: az el- hivottaknak minden javukra szolgál, élet vagy halál, bűn vagy kegyesség jó vagy rossz, vagy bármi más.” A lelki papság még ennél is több: mert méltóvá tesz arra, hogy Isten elé lépjünk, és másokért könyörögjünk. Luther ezt ilyen merészen fogalmazza meg: „Ki mérheti fel a keresztyén ember méltóságát és fenségét? Királysága szerint hatalma van mindenen, papsága szerint hatalma van Istenen, mert Isten megteszi, amit kér, akar, ahogyan meg van írva a Zsoltárban: Isten megteszi azok akaratát, akik félik őt, és meghallgatja imádságukat. Erre a méltóságra pedig egyedül hit által jut el.” Lehetetlen ki nem hallani ebből a reformáció és a keresztyén hit győzelmes himnuszát: „Ha ő velünk, ki ellenünk!” A MÁSODIK RÉSZBEN Luther a hit szabadsága után a szeretetből folyó szolgálatról szól, és itt különös nyomatékkai beszél a cselekedetek szükségességéről, mert éppen ezen a ponton értették és értik őt félre, mintha a hit hangsúlyozásával etikátlanná vált volna teológiája. Luther szerint kétféle szempontból is szükség van a jócselekedetekre: szükségesek a hivő embernek önmaga számára, és szükségesek embertársai számára. AZ EVANGÉLIKUS KÖZTUDATBÓL mintha kiesett volna az a szempont, hogy szükség van a jó cselekvésére magának a hivő embernek is. Luther szerint természetesen nem Isten kegyelmének elnyerésére és saját üdvösségének megszerzése céljából, hanem önfegyelmezésre. Olyan egyszerű természetességgel kell a jót cselekednie, ahogyan a jó fa szükségszerűen és természetesen termi a jó gyümölcsöt. Ezért belső, hitbeli szabadsága érdekében saját testét, önmagát kell szolgává tennie, „hogy engedelmeskedjék a belső embernek és a hitnek, hogy ne gátolja, és ne ellenkezzék, hanem összhangban legyen vele”. NEM KEVÉSBÉ FONTOS a jó cselekvésének másik célja. A keresztyén ember nem önmagában és önmagáért, hanem emberek között él, és ezért minden jócselekedetével embertársai felé kell fordulnia. Isten Krisztusért hit által levette róla az üdvössége gondját, „ezért - mondja Luther, - minden cselekedete és egész élete szabaddá vált arra, hogy embertársának szabad szeretetből szolgáljon. És jóllehet ő már egészen szabad, mégis önként ismét szolgává kell tennie önmagát, hogy embertársának segítsen, vele úgy bánjon és cselekedjék, ahogyan Isten cselekedett ővele Krisztus által. „Luther ebben az összefüggésben íija le azt a sokszor idézett mondatát, hogy „embertársunk krisztusává kell lennünk” szeretet által, és idézi hozzá Pál apostol szavait arról, hogy Krisztus, bár egyenlő volt Istennel, mégis szolgává lett értünk (Fii 2,5-11). FEJTEGETÉSEIT ÖSSZEFOGLALVA Luther így világítja meg irata elején kijelentett két ellenmondó tételének belső egységét: „A keresztyén ember nem önmagának él, hanem Krisztusban és embertársában: Krisztusban hite által, embertársában szere- tete által. Hite által önmaga fölé emelkedik Istenhez, Istentől viszont önmaga alá száll a szeretet által, és mégis mindig megmarad Istenben és az isteni szeretetben.” SAJÁT KORA FELTÖRŐ ÉS HALADÓ MOZGALMAINAK JELSZAVÁT vette fel Luther, amikor szabadságról beszélt. Viszont ezt bibliai mélységgel értelmezte, amikor kifejtette, hogy az evangéliumi szabadság lényege a szolgálatra jött Úr követése. Biblikussága modernné is tette. Kimondatlanul is világossá válhatott, hogy amikor társadalmunkban és világunkban a szolgálat teológiájával tájékozódtunk, akkor sokat tanultunk Luthertől, és még sokat tanulhatunk tőle. Prőhle Károly 53
