Evangélikus Naptár, 1983

Káldy Zoltán: Ne engedjük el egymás kezét

És Luther?

Luther születésének 500. évfordulójának évében bizonyára lesznek szerte a világon olyan teológiai professzorok és lelkészek akik foglalkoznak a reformátornak a háborúról és békéről vallott felfogásáról. Lesznek, akik tudnak olyan sorokat találni Luther írásaiban, melyek bizonyos esetekben a háború „igazolásával” érnek fel. Luther a maga korában még beszélhetett úgy is, hogy egy-egy esetben a háború „kis szerencsétlenség, amely megóv a nagyobb szerencsétlenségtől”. Ez még elképzelhető volt a XVI. században. De a mi korunkban soha nem lehet a háború „kis szerencsétlenség”. A XX. században a háború mindig „nagy szerencsétlenség”, még a helyi háborúk is, hiszen soha senki sem tudja biztosítani, hogy azokból nem robban-e ki egy világháború. Pontosabban: nukleáris háború.

Ma Luthernak azokat a tanításait kell „asztalra tennünk”, amelyek a békére vonatkoznak. Ne legyen senkinek se kétsége, Luther számára a béke óriási kincs volt. Az az ember, aki az „Istennel való békességét” létkérdésnek tekintette, nem nézhette közömbösen a külső békét, a világi békét sem. Számtalan idézettel támaszthatnánk ezt alá. Most csak kettőt veszünk elő. Az 5. parancsolatot, a „Ne ölj” parancsolatát így magyarázza: „Istent féljük és szeressük: felebarátunk testében kárt vagy fájdalmat ne okozzunk, hanem mipden testi szükségében segítségére és javára legyünk”. A Miatyánk negyedik kérése kapcsán - „a mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma” kifejti, hogy a „mindennapi kenyérbe” beletartozik a béke. Vagyis olyan nagy kincs és annyira szüksége van az embernek rá mint az életet adó kenyérre. Igen, Luthernál a kenyér és béke azonos érték. Ez volt az ő alapállása. Ezt a békét olyan nagyra tartotta, hogy szükségből annak „védelmét”, „megvédését”, még háború árán is el tudt* képzelni. Mi már tudjuk az atomkorban, hogy a békét nem lehet háborúval megvédeni, csak elpusztítani.

A Luther jubileum kapcsán tett némi „kitérőnk” után, kerüljünk csak vissza eredeti kiinduló pontunkhoz az embargók, a diszkriminációk, a szembeállások, az elkülönülések, a szakítások, a nukleáris háborútól fenyegetett mai világunkhoz. De most már azt a kérdést tegyük fel, hogy mit tehetnek a jóakaratú emberek és kormányok mellett az egyházak világunk, az emberi élet és a béke megmentéséért.

Mit tehetnek az egyházak?

Nem mondanánk igazat, ha azt állítanánk, hogy az elmúlt három évtizedben az egyházak mindezért nem tettek semmit. Sokat tettek. Sokszor szóltak, figyelmeztettek, üzeneteket küldtek egyházakhoz, kormányokhoz, világszervezetekhez. Előbb csak nagyon „színtelen” és nagyon általánosságokban mozgó határozatokat hoztak. Akkoriban úgy gondolták, hogy nem kell a „politika területére” menniük, ez az államférfiakra, kormányokra tartozik. Nem egyszer a „teológia köntösébe” burkolóztak, bibliai idézetekkel intézték el az egész béke ügyet. Azzal is áltatták magukat, hogy ha az evangéliumot prédikálják és a szentségeket kiszolgáltatják, akkor ezzel a „legtöbbet tették a békéért”. Mert mint többször mondották „csak a szívükben újjá lett emberek” tudnak eredményesen dolgozni a békéért. Ma már sokkal többet tudnak az egyházak, ha nem is mindegyik. Tudják azt, hogy az evangéliumhirdetés és szentségkiszolgáltatás mellett - és azt el nem hanyagolva - a világi (szekuláris) békéért aktívan kell munkálkodniuk. Nem lehet megvárni, amíg mindenki „új szivet nyer Krisztusban”, mert a nukleáris háború réme felettünk van. Egyfelől maguknak az egyházaknak is bátrabb, világosabb és

20