Evangélikus Naptár, 1983

Elbeszélések, versek

Mit értem vele? a Sátán óriás keze tovább is úgy ölelt, mint azt az esztelent, kinek pelyva az üdvösség, a lélek s dalolva int a pokol tüzének.

Ekkor a korbács ízekre szakadt, sarokba vágtam ... a cella falat tarkította még feketedő vérem, mikor remegve új utakra tértem gyötrődve, térden, mint a régi szentek, kik a lélekkel mégis csak beteltek.

Imákat mondtam, számtalan imát.

Véget nem érő penitenciák között pergett a nappal, éjszaka: hittel hittem, hogy mindegyik ima arannyá válik, s gyűlik garmadára, míg oly magas lesz, mint a Himalája, vagy még magasabb, mint az ég maga ... Hittem, hogy ár az elmondott ima, a békességem, üdvösségem ára, mi nem száll égbe ingyen és hiába.

Sokan hitték ezt, tiprott volt az út. Bizonygatták, hogy üdvösségre jut, a jótetteket harmatozó lélek, hazugság volt, az üdvösséget nem adta áron az élet Királya.

Kétségbe-estem. Mi akkor az ára? Alázatosság? - Rómába futottam, a templomlépcsőt térdemmel súroltam reményt égetve: talán majd a pápa!

Csókkal borultam alá a porára Róma földjének - hiába, hiába.

Kénköves lángnyelvek égtek a porába, kénköves lángokban viliódzott a szent hely és a poklon táncolt; szörnyű gyötrelemmel futottam irtózva, sírt bennem a lélek,- égetően perzseltek engem is a fények - s mentettem a bőröm ... hánytam a keresztet, téptem a csuhámat, s mint az eszét vesztett, tértem a cellámba, és a földre hullva, támadtam az égi, titokzatos Úrra.

Bíztam az Igében, szólalj meg Úr Isten! Reszkető kezeim látod a kilincsen?

Benyitok, ha mondod, a poklok honába.

O, csak add a békét, akármi az ára, mert Igéd a kagyló és kegyelemképpen