Evangélikus Naptár, 1983
Elbeszélések, versek
A fehér hattyú A sátán monológja Fzerötszáztizenhét. A kor sötét, de trónom izzik, magam ácsoltam egyedül. Fogaim közt egy világ jajgat s a bűnbe mártott milliók lelke áléi, de már a cél érett gyümölcs, a vad tusák nem viharzottak hiába. A lélek holt, csak egy-két kába bolond zajongott: „Igazságot” Őrült szemükben lobogott a hit, szerették a Názáretit, s meghaltak érte. Máglyára mentek e konok bitangok, századok óta vívom a harcot, s veszélyeztették. Féltem, hogy a lélek felébred újra az ajkuk szavára vagy a szívükre, szemük parazsára és megfogadtam, nem ébred, nem ébred Ekkor a fogam csikorgott erősen, s máglyát rakattam: rakták eszelősen. Az ítéletet nem is én zuhogtam, a „csalhatatlan” íratta unottan Kóma ura, a ködszemű pápa. S Húsz JánosTgett, lobogott a máglya! Fényében állt a nagy fanatikus. V ártam, hogy jajgat, s ki hallott ilyet? Mikor egy banya rőzséjét cipelve megétette a nagy, mohó tüzet, beszédre ért az ajka ... „Ludat égettek” harsogta az őrült, „de aki jön majd, hattyú lesz, fehér, hiába raktok máglyákat alája, nem ég el szárnya, úgy mint az enyém .. .” Megrettentett... de elnyelték a lángok ... A teste kormát vitte a vihar ... A fény kilobbant; nem estek csodák,
