Evangélikus Naptár, 1983

Elbeszélések, versek

A szobát mindenki elhagyta. Pisla kívánta így. Csak az öreg „eretnek” maradt mellette, ráncos kezével szeretettel simított végig Pista verejtékező homlokán.

Én loptam el az Isten pénzét Bálint bácsi. Én, én tettem. Bárcsak ne tettem volna! És most meghalok. Tudom. Apámék sírnak, pedig jobb így. A pokolba jutok, félek a haláltól.

De most már én is látom Jézust, az arca szomorú, amint engem néz. És könnyezik miattam, aki tolvaj vagyok. És nem is bocsát meg nekem soha.

Elhallgatott.

Szájába vér gyűlt, kiköpte. Krisztus öreg szolgájának a szíve megtelt végtelen, nagy mentő szeretettel. Szeme fényesülni kezdett és Pista úgy látta, olyanok most, mint a Megváltó szemei. Aztán a kegyelemről beszélt, amely végtelen és mélyebb, mint a tenger. Ezért nincs olyan nagy bűn, amire szent vérével Jézus bűnbocsánatot ne szerzett volna.

Csak kérni kell és adatik!

Kérjük együtt - suttogta Pista - nem akarok bűnben meghalni. Az öreg letérdelt a beteg ágya mellé, megfogta Pista kezét és imádkoztak.

Pista azt kérte az Úr Jézustól, bocsásson meg neki és ne legyen miatta többé szomorú. Ő úgyis meghal és nem csinál többé semmi rosszat.

Az öreg Kotró Bálint pedig a könnyei között hirdette neki az Úr Jézus nevében a bűnbocsánatot.

Vér Pista arca kiderült. Mosoly futott át rajta kínjai között is éppen akkor, amikor felbúgott az utcán a mentőautó szirénája. Pistát kórházba vitték. Vele mentek a szülei is. Bálint bácsi meg elindult hazafelé.

Ment, mendegéll az áradó napfényben s a kis városka határán túl, az erdei vágáshoz érve, öreges hangján énekelni kezdett:

Krisztus, ártatlan bárány,

Ki miértünk megholtál A keresztfa oltárán.

Nagy engedelmes voltál,

Irgalmazz né künk, oh Jézus, oh Jézus!

E történet óta sok-sok esztendő gurult már tova, közel ötven éve, Bálint bácsit, az öreg „eretneket”, akit sokan „Luther bácsinak”csúfoltak, eltemették, sírdombját is belepte volna a vadcsalán, a gyom, hiszen senkije se maradt, aki gondozhatná s hol lenne már az egyszerű fakereszt, az is elkorhadt volna réges régen, ha nem gyógyult volna meg Vér Pista, akiből Jézus élő hitű tanítványa lett és az nem állított volna szeretete jeléül a sírjára drága márványkeresztet és nem gondoztatná a régi sírt, az „eretnekét”, az ő ,,Luther bácsijáét”, akihez elzarándokol Halottak napján minden esztendőben, hogy ott letérdeljen, mint egykor Ő a betegágya előtt s elmondjon egy-egy imádságot. Ilyenkor gyertyákat is éget s síron, ősrégi katolikus szokás szerint, hogy az örök világosság fénveskedjék neki. Mert nem tért át evangélikusnak, tudván, hogy ezt Krisztus Urunk sem veszi rossz néven tőle odafenn.

Az ,,eretnektől” tanulta meg, ami később a lelkében meggyőződéssé is érett, hogy nem az jut el az atyai házba, aki evangélikus, katolikus vagy baptista, hanem csak az lesz a kiválasztott, aki hisz Jézus Krisztusban, aki azt mondotta:

„Aki hisz énbennem, ha meghal is, él”.

153