Evangélikus Naptár, 1968
Várady Lajos: A csavargó
A csavargó Lassan fogyadozott életem hatodik évtizede és érzelgős lettem: annyi kóborlás után látni szerettem volna szülőfalumat, a falut, ahol először sírtam, imádkoztam, először jártam a templomba, ahol konfirmáltak, ahol először hazudtam, loptam és szívtam apám pipáját rosszullétig. Annyit láttam már a nagyvilágból, hogy nem vártam a falutól semmit. Ami új lehetett benne, nem volt már az enyém, ami meg még régi volt, mégsem volt ugyanaz, mint gyerekkoromban. Tudtam, hogy az öreg házak még öregebbek lettek, az akkori emberek is velem együtt, nem mutatva semmi szépet, de azért látni akartam a szülőfalumat, ahonnan serdülőkoromtól elkerültem. Hosszú utat utaztam addig, nem vittem magammal csak a felöltőmet, meg a ruhával tömött koffert, a szükséges iratokat is benne. Jó forró júliusi nap volt, amikor kiszálltam a kicsi állomáson s onnan még öt kilométert kellett gyalogolnom, pedig már ugyancsak délután volt. Talán találtam volna kocsit is, de végig akartam ballagni azon az úton, amelyen egykor csak futni szoktam s lépésről lépésre akartam visszasétálni a múltba, nehogy megrohanjon váratlanul, mint egy fekete óriás, Az országút már betonból volt, de a gyalogosok kitaposták mellette a poros gyalog- utat s azt választottam, mint mezítlábas koromban. Izzadtam, kínlódtam, mert éveim számának súlya és a bőröndöm együtt nehéz volt. Néptelen volt a táj teljesen. Egyszer robogott szembe velem egy motoros, de rám se nézett, idegenek voltunk egymás számára. Néha megálltam a vizesárok szélén, széles lombú fa alatt, törölgettem az arcomat és ballagtam nehézkesen tovább. Nagy darab út volt már mögöttem, amikor messziről fa alatt ülő emberi láttam, mint egy fekete csomót. Minden méterrel többet ismertem fel az alakjából, igazi csavargó lehetett, nyűtt, zsíros kalappal, szakállas arccal, valamiféle színes, szakadt ing fölül, kopott, fekete nadrág alul. Nem is érdekelt s elhatároztam, meg se állok, de, amikor vagy tíz méterre közel jutottam, előbb lassan balra dőlt, majd hirtelen jobbra, imbolygás közben félrecsapta a karját, hanyatt vágódott, mint akit egy láthatatlan végzetes erő eldöntött. Ösztönöm mondta, hogy ott valamiféle baj van, de nem siettem semmit, nem bírta a lábam. Nem volt szép tőlem, de már annyi nyomorúságot, rongyot, piszkos arcot láttam másutt egy tömegben, hogy ez az egy nem lendített ki lassúságom menetéből. Az árok külső szélén letettem a bőröndöt és rá a felöltőmet. Átléptem az árkot s rámeredtem a csavargóra. Egykorú lehetett velem, vagy még öregebb, de csúnya látvány volt elhanyagoltságában. Megráztam a vállát, mozgattam a testét, csak úgy ímmel-ámmal, rákiabáltam: — Hé! Hallja! Mi van magával? — de oda se neki. Megnéztem a pulzusát, hát veri, ha gyengén is, de verte az élet perceit. — A kutyafáját! — gondoltam, most mi lesz? Ahogyan ott álldogáltam tanácstalanul és rámeredtem, egyszerre belém vágott a múlt. — Jóska, te! Jóska!, kelj föl! — ordítottam s akkor már ráztam kegyetlenül, mert ő volt, biztosan ő volt, a régi pajtás, iskolatárs, a pékmester Jóskája, akinek először volt focija és először biciklije és minden jóból ő kapta az elsőt, a „gazdag Jóska”, az izgága, a kiállhatatlan és mégis jó barát, a durva posztóba csavart szív. Víz kell ide, víz legalább, ha már nincsen orvos. Vizet vágni az arcába és életre locsolni! 126
