Evangélikus Naptár, 1968
Gyarmathy Irén: A CSEND
— A mama mindig azt mondta, nagy zajt csapnak — motyogta. — A mama! ö mindig ilyen vicceseket mondott... Aznap, amikor leesett az első hó, valaki megemlítette a házban: — Nem tűnt fel magának, hogy az öreget napok óta nem láttuk? — Én nem sokat törődöm vele. Tegnap észrevettem, hogy a madarak folyton az ablaka körül röpdösnek. Meg kellene tiltani, hogy etesse őket. Ideszoknak és mindent bepiszkítanak... — Be kellene hozzá csöngetni... — Úgysem hallja meg. Olyan süket, mint az ágyú. — Én tőlem... I Három nap múlva mégis feltörték az ajtót. Ágyán feküdt, békésen. Elnyerte az örök csendet. Sokan rontottak a lakásba, de nem azért, mert megrendítette őket az öreg halála. Senki nem törődött vele, annál inkább érdekelte őket a lakás. Egy férfi, aki mérőszalaggal mérte a falak hosszát, undorral jegyezte meg: — Milyen piszok van itt! Alaposan ki kell takarítani. A falat csontszürkére festetem, az ajtókat, ablakokat bemázoltatom és megcsináltatom a csapokat, hiszen csöpögnek ... A többiek némán, ellenségesen hallgattak, majd elsiettek, ki a tanácshoz, ki a tanácstaghoz, ki másféle hatósághoz. Mindegyik húsz körömmel harcolt a lakásért. A lakásért, amelyen hosszú napokon keresztül halálos csend uralkodott. Csak hajnalonként koccant meg néha az ablaküveg. Valamelyik gerle volt türelmetlen. Várta a reggelijét és nem kapta meg. És egy napon az ócska bútort, limlomot az udvarra hordták, ahol néhány óra alatt belepte a hó. A lakásba egy óvónő költözött a két fiával. A házban sohasem volt olyan csend, mint akkor, amikor a két erős fiú behordta az új bútorokat a lakásba. Az öreg pedig nem hiányzott senkinek. Talán csák a gerléknek... Gyarmathy Irén 124
