Evangélikus Naptár, 1968

Gyarmathy Irén: A CSEND

Ritkán és csak rövid időre hagyta el a kis lakást. Kora reggel ment a boltba a mindennapos fél liter tejért és fél kiló kenyérért, nagynéha elment a közeli orvosi rendelőbe. Ez volt minden.

Amióta meghalt a felesége, nagyon egyedül érezte magát. Időnként, ha találkozott valakivel, fájdalmasan sóhajtotta:

— Meghalt a mama... olyan rossz... — Bólintott, széttárta a karját, majd öklével megdörzsölte a szemét.

Becsukódott mögötte a kis garzonlakás ajtaja, és senki sem törődött azzal, mit csinál másnap reggelig. Kit érdekelt, hogy maga mossa és vasalja-e a fehérneműjét, hogy mit készít ebédre, mit gondol, vannak-e még álmai, vágyai. Másfél év óta még azzal sem zavarta a szomszédait, hogy esténként elővette volna a hegedűjét, hogy régi-régi bécsi keringőket játsszék rajta. A bátortalan cincogás már a múlté volt; a hegedű, jó barátja, régi ifjúságának tanúja ott porosodott a szekrény tetején.

A lakásban csend, halálos csend uralkodott. A csend körülölelte, a szívébe ömlött. Csak látta a világot, de nem hallotta. A csend jóságos volt, mint a süketség. Nem hallotta, mit beszélnek, suttognak körülötte az emberek. Mert beszéltek róla. Gyakran emlegették. Baloldali szomszédja, egy lompos ruházatú, örökké zsörtölődő, elégedetlenkedő asszony, naponta mondogatta azoknak, akikkel az emeleti folyosón találkozott:

— Minek él az ilyen öreg? Csak teher neki az élet. Senkinek sincs haszna belőle. Nyolcvanöt éves és ez a lakás... a jó kis lakás. Előszoba, fürdőszoba, főzőfülke, nagy, tágas lakószoba. Hej, de jó volna a fiamnak, aki feleségével egy kis hónapos szobában sínylődik. Ha meghalna, megkaphatnánk, és akkor a fiam itt lakna a szomszédban. Mondtam is neki a múltkor, vegye oda őket, úgysem él már sokáig, és akkor a halála után jogosan a fiamnak jutna a lakás... De ő csak bután mosolygott rám, és azt motyogta, hogy az éjszakák egyre hidegebbek... A süket bolond.

Egy alacsony, ráncos arcú lány, aki albérlő volt a házban, élénken bólintott kis madárfejével:

— Én is szívesen beköltöznék abba a lakásba, elvégre én' sem lehetek életem végéig albérlő. A bútorát is átvenném. Igaz, csupa ócska, rozoga holmi, de azért még hasznát vehetném.

— Ne ábrándozzon arról, hogy megkapja a lakást! A fiam jogosult, mert házas, maga meg egyedül van. Minek egy nőnek összkomfortos lakás?

— Én is jogosult vagyok. Már be is adtam a kérvényemet.

— És én? — kérdezte egy harmadik nő. — Két gyermekem van, a férjem elhagyott... megígérték a tanácsnál...

— Ugyan, magának!

Néha össze is vesztek, és ilyenkor a záporozó szavaktól hangos volt a folyosó. A vitát mindenki hallotta, csak az öreg nem, aki nem is sejtette, hogy hányán irigylik tőle a lakását. Azt hitte magáról, hogy olyan szegény, mint a templom egere, hiszen egyetlen öltönye volt, egy zöldes-szürkére fakult fekete, amelyet naponta nagy gonddal kefélt, egy pár cipő, néhány zokni, foltozott ing, meg pár molyrágta női ruha, a „mamáé”.

Jó, hogy semmit sem hallott, semmit sem tudott azokról az emberekről, akiket sohasem bántott, akiket szeretett és akik mégis a halálát sóvárogták.

A gerlékkel jó beszélgetni. Olyan mulatságosak; és a verebek, ezek a szürke bohócok, akik a gerléknek lába közül lopják ki a morzsát... Milyen kár, hogy mire felkel a nap, a gerlék is, a verebek is elrepülnek!

Sóhajtott és becsukta az ablakot, de azért az üvegen keresztül még sokáig bámulta a piros-sárga-zöld fényeket, az ő számára nesztelenül suhanó autókat.

123