Evangélikus Naptár, 1968
Gyarmathy Irén: A CSEND
A CSEND Ezüstös feje úgy világított a hajnali szürkületben, mint a havasok hófehér csúcsai a sötétszürke felhők fölött. A nyitott ablaknál állt és nagy érdeklődéssel figyelte a távoli közlekedési lámpák váltakozó fényeit, villódzásait. Piros-sárga-zöld ... zöld-sárga- piros... Minden hajnalban ezzel szórakozott. Magas volt, és kissé hajlott hátú. Nagyon öreg volt és kevésalvó. Akkor kelt, amikor a körülötte élő emberek még mélyen aludtak. Mosolygott, mert az ablakpárkányra leszállt az első gerle; gombszemével szemrehányóan nézett rá. — Jó, jó — mondta és mosolygott. — Mindjárt megkapod. Űjságlapot terített az ablakpárkányra, nagy konyhakést és karéj kenyeret hozott. A kenyeret lassan vagdosni kezdte. Szabályos kis kockákra vágta. A galamb (türelmetlen volt, közelebb tipegett, de ő jóságos hangon intette: — Vigyázz, éles a kés! Mire elkészült, már vagy féltucat gerle tolongott a párkányon. Bíztatta őket, kínálta nekik a kenyeret. Szeretett velük beszélgetni. Mással, mint állattal, évek óta alig beszélt. Nem azért, mert nem szeretett volna beszélgetni, hanem mert egyre romlott a hallása, és a süketség méter vastag vasbeton fallal bástyázta körül. Ügy élt a süketség páncéljában, mint egy elhagyatott erődben. Persze, ha a boltba menet ismerősökkel, szomszédokkal találkozott, szólott hozzájuk, de választ nem várt, mert úgysem hallotta volna. 122
