Evangélikus Naptár, 1967
Veöreös Imre: A reménység élesztése
Krisztus Atyja, aki az ő nagy irgal- massaga szerint ujjaszult minket élő TcmGnységTC Jézus Krisztusnak a háláiból való feltámadása által” (1. Pét. 1, 3.). De ez a végső reménységünk sem önállósodik, nem oldódik el Istentől, megmarad Istenbe vetett bizakodásnak: az örökkévalóság sem válik tőle független remény-tárggyá. A keresztyén reménységnek éppen ez az Istenhez kapcsolódása vértez fel a csalódások ellen és győzi le a reménytelen helyzeteket. Keménységünkben nem csalódhatunk, mert az nem függ a jövőnk alakulásától: ha Istent nem veszítjük el, ha hitünk Jézus Krisztuson keresztül belekapaszkodik Isten szeretetébe és hatalmába, ez mindenkor, bármilyen helyzetben reménységet ad. Olyan reménységet, amely remények összetörtekor is megmarad. A keresztyén reménység ellentmondását legjobban egy újszövetségi levélrészlet fejezi ki: „reménység ellenére reménykedve hitte...” (Róm. 4, 18.). Kerülhet akármelyikünk olyan élethelyzetbe, amelyben emberileg nézve nincs remény, de az Istenbe vetett reménység a látszat, a jelek, sőt a tények ellenére rendíthetetlen. Istennek vannak kivezető utai. Mindez nem jelenti, hogy a keresztyén reménység idealizálható lenne. Nem lankadatlan, hősi remény ez, nagyon is át van szőve a kétségeskedéssel, még a kétségbeeséssel is. Űjra meg újra át kell küzdenie magát a reménytelenség, saját hitetlenkedése mélypontján. Hozzátartozik a megpróbáltatások közbeni türelem, állhatatos várakozás. A keresztyén reménység nem birtokunk, hanem Isten ajándéka, amelyet adhat és megvonhat, tőle függ, de igéjében mégis kegyelmesen meg-megújulóan felkínál nekünk. Az Istenre irányuló reménységünk nem állít szembe az emberi reményekkel — sem a magunk szívében, sem az emberi közösségekben. Sőt ellenkezőleg: összekapcsol azokkal. Az eisure hadd nozzam fel petaanak Pál apostol vallomását, amiKor visszatekint egy megmene- küiesere halál veszély bői: „Istenben reménykedtünk, hogy ezután is meg fog szabadítani, ha ti is velünk munkálkodtok az értünk való könyörgésben” (2. Kor. 1, 10—11.). Így helyezi bele a keresztyen hivő eie- tének emberi reményeit Isten kezébe bizakodással és könyörgő imádsággal. Szabad remélnünk mindazt, ami szívünkből, emberi termeszetünkből fakad. Egyéni emberi reményeinkkel belekapaszkodhatunk Istenbe. Legtöbbször egyéni reményeinknek is megvan a közösségi vonása. Magányos reménység elég szomorú és önző dolog. Az előző példában is Pál apostol természetes emberi életösztöne, élnivágyása kapcsolódik azoknak reménységével, akiknek ő sokat jelent, akik életben maradásáért aggódnak. Mégis vannak sajátosan közösségi remények. S ezek szervesen, mélyen beletartoznak a keresztyén reménységbe. Osztozunk a körülöttünk élő emberek reményeiben, családunk, népünk, az emberiség mai reménységeiben. Az emberi közösségek reményeinek ez a vállalása nemcsak belső érzelmi azonosulást jelent a keresztyén hívőnél, hanem a remények teljesüléséért való munkálkodást is a részéről, mégpedig más- meggyőződésű emberekkel is szív- vel-lélekkel összefogva. A mai keresztyén ember reménységébe így épül bele az emberiség teljesebb és állandóbb békéjéért váló remény, amelyért dolgozik, együtt e reményért fáradhatatlanul küzdő emberekkel, bárhol éljenek is a világon. Most már kibontakozott előttünk a keresztyén reménység szélességében és távlatában: az Isten szeretetébe és hatalmába vetett reménységbe beleolvadnak — reménykedésre, imádságra és tettekre hí- vóan — az emberi, egyéni és közös52
