Evangélikus Naptár, 1967

Pálfy Miklós: A felelősség fokozása

A felelősség fokozása

A felelősség szó eléggé modern a keresztyén teológiában és az evangélikus igehirdetésben. Maga a dolog azonban, amit megjelöl, olyan régi, mint maga a keresztyénség. Hiszen Jézus is világosan megmondta főpapi imádságában, hogy a világból hívja ugyan ki tanítványait, hogy Róla és Isten üdvös- séges dolgairól tanúskodjanak, de éppen ennek az elhívásnak az érdekében bele is küldi őket a világba, hogy ott hirdessék az evangéliumot minden ember üdvösségére. A lutheri reformáció „csak annyit” tett, hogy ott jelölte meg a keresztyén ember feladatát, ahol annak a helye van: a világban, az emberi közösségben, a társadalomban, a világban! Mert könnyű dolog hívő embernek lenni a hasonló gondolkodásúak körében és a csendes kamrában. A keresztyén ember felelőssége azonban akkor és ott kezdődik el, amikor a Krisztusban kapott új életét az „adott körülmények között” kell megélnie. Mert Krisztusban eljött ugyan az Isten országa, beköszöntött a megváltás révén Isten új világa és mi keresztyének éppen ennek az új világnak vagyunk a fullajtárai. De a régi világ is itt van és ebben a Krisztus által megváltott és mégis „régi” világban vagyunk polgárai az „új” világnak.

A reformáció korának az emberét arra oktatták, hogy ebből a kettős feladatból „csak egyet” töltsön be: munkálja lelke üdvösségét, fordítsa el figyelmét erről a világról, amely a papok akkori tanítása szerint a sátán birodalma és gondoljon csak a mennyei dolgokra, meg a purgatorium tüzére, ahol megtisztulva örökli a mennyek országát. A középkor embere csak „rossz lelkiismerettel” tudott emiatt a világban keresztyén ember lenni. Ezért kellett megfogalmazni számára a világ helyes értékelését. Lelkiismeretének a vádoló szavától akkor szabadult meg, amikor a reformáció igehirdetése rádöbbentette arra, hogy a „ne szeressétek a világot” jánosi tanítás nem arra a világra vonatkozik, amely Isten teremtő kezéből kikerült, hanem arra a világra, amivé azt az emberi bűn és az abból táplálkozó felelőtlenség tette. Amikor a személyes emberi munkától és hivatástól kezdve az emberiség az emberiség nagy problémáit is oda tette a középkori ember asztalára. Amikor megtanította arra, hogy az evangélium megígérte örök életet ne ott keresse, ahol a rajongó képzelet csapong, hanem itt ebben a földi életben, annak kis és nagy dolgaiban. Amikor Luther hivatásnak mondta ki a munkát és arra tanította híveit, hogy azt a munkát mindig úgy kell elvégeznünk, hogy másokért dolgozunk.

Felelősen dolgozni másokért a világban — nem könnyű dolog. Egyszerűbb kivonulni a világból és várni, hogy mikor vet véget Isten ennek a földi „nyomorúságnak”. A szerzetesi életformát ma is élik azok, akik csak a maguk kis világával törődnek, akik kétfelé választják az életet: szentre és profánra. Akik lényegében kettős életet élnek: egy templomit és egy világit. Akik megfeledkeznek arról, hogy a világban is Istennel találkozik az.ember. Hogy ezt a világot nemcsak megteremtette az Isten, hogy azután magára hagyja és engedje, hogy „forogjon keserű levében”, hanem irgalmas szeretettel ma is fenntartja és azt akarja, hogy az egész emberiségnek békés otthona legyen. Ezt a világot annyira szerette az Isten, hogy egyszülött Fiát elküldte azért, hogy megváltsa azt. És Istennek ez a Báránya „elhordozza” ma is ezt a világot, hor46