Evangélikus Naptár, 1967
Garam Zoltán: A felebarát szeretete
nem úgy adja elénk, hogy „indulj előre és teljesítsd”, hanem úgy kíván valami újat az övéitől, hogy azt mondja: „utánam”. „Amiképpen én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást.” (Ján. 13, 34.) Istennek az ő Fiában megmutatott s reánk emberekre vonatkozó szeretete nem szívet melengető érzés vagy ellágyult rágondolás, de nem is a legszebbnek mondott erény. Isten szeretete az ember részéről megtapasztalt vagy megtapasztalható cselekedet. Hisz ö mindig úgy szeret, hogy ad. így találjuk ezt a legtömörebb evangéliumban, Ján. 3,16-ban is: „Ügy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta." S éppen Őbenne akkorát és annyit adott nekünk Isten, hogy annak hitben való elfogadása felbuzdítja és képesíti az embert a szeretet kettős nagy parancsolatának betöltésére. Csak így már nem úgy, hogy akár Istennek, akár a felebarátnak a magam cselekedeteivel én adok, hanem igenis úgy, hogy Istennek gazdagon reám áradt szeretetéből Neki visszaadok, a felebarátnak meg továbbadok. Nem is csupán valamit, vagy szűkösen, hanem az „áradás” gyümölcseként bőséggel. Luther — mint idéztük — Isten kegyelmét kereste s azt a Jézus Krisztusban, mint Isten szeretete valóságában találta meg, s hitével boldogan el is fogadta. így gazdagodott meg arra, hogy a két nagy parancsolatot elválaszthatatlan egységben lássa s ennek tudatában éljen és tanítson. S tanításaiban ott az útmutatás kora, de a mai kor embere nagy kérdése számára is. Amikor a szeretet kettős parancsolatával foglalkozik, így ír: Istennek reánk áradt nagy szeretetéből Neki nem adhatunk vissza többet és mást, „Csak azt az egyet, hogy hálaadással dicsőítsük. így hát a szív a felebaráti szeretethez lát hozzá. Mindenestül felebarátjának szenteli magát és szolgálja, segíti, tanácsolja ingyen, mint aki tudja, hogy maga is ingyen merő irgalomból nyert kegyelmet... Ahogy pedig egykor Jézus előtt a törvénytudó ajkán, úgy hangzik fel azóta is sokszor az emberi kérdés: „De ki az én felebarátom?” (Lk. 10, 29.) Luther ezzel kapcsolatban is az Ige szellemében nyilatkozik, s így is érez, amikor részletes felsorolásban említi, hogy „nem a gazdag, a hatalmas, a tudós, a bölcs, a derék, az igaz, a szép és a kedves”, hanem igazán minden ember „barát és ellenség” egyformán felebarát. S így a minden ember felé továbbárasztott szeretettel képes igazán és egyedül megbizonyítani a keresztyén ember azt is, hogy szereti Istent, aki valóban előbb szeretett minket. A reformáció örökségével aláhúzott keresztyéni feladatunk a mában éppen az, hogy odaadó segítésben, meg ráérő szeretetben belső indításra tudjuk cselekedni azt, ami javára van a másik embernek. Annak is, aki „hitünk cseléde” (Gál. 6, 10.), s mint nyomorult beteg vagy erőtelen. öreg a legközelebb van hozzánk, de annak a talán távolságban messze lévő mindennapi kenyérre, szabad emberi életre vágyó éhezőnek és elnyomottnak is, akit Isten felebarátként a mában eli- bénk állít. A reformáció népének soha meg nem szűnő nagy „tartozása” a felebarát szeretete (Róm. 13, 8.). De ezt nem csak vallania, de Isten szerete- tének továbbadásában boldog szolgálatban törlesztenie és cselekednie is kell! Garam Zoltán 45
