Evangélikus Naptár, 1967
Garam Zoltán: A felebarát szeretete
A felebarát szeretete A négy és fél évszázaddal ezelőtt indult reformáció és a mai kor viszonyában nagy immár a történelmi idő távlata. Sokan ezt úgy is érzik: de messze kerültünk már azoktól az időktől és eseményektől. A „más idők, más emberek” mondás nyomán meg azt is hangoztatják nem egyszer: más kérdések foglalkoztatták az embereket akkor és egészen mások izgalmasak a mi időnkben. De hát így van-e ez valóban? Az bizonyos, hogy a reformáció kibontakozása mögött döntő hangsúllyal az egyes ember és Isten viszonya, más szóval az üdvösség kérdése állt. Eléggé ismert ezzel kapcsolatban Luthernak az a sok belső vívódást magában hordó mondata: „Hogyan nyerem el Istennek kegyelmét?” Kétségtelen viszont az is, hogy a mai kor emberiségének legnyugtalanítóbb kérdése az ember és a másik ember viszonyára vonatkozik. Kár lenne azonban, ha ebben a kettősségben ellentétet látnánk, s korunk nagy kérdésének szemüvegén keresztül úgy tekintenénk az eltelt időt, mint ami elválaszt bennünket a reformációtól. Ha ugyanis csak egy kissé nézünk is a két kort jellemző nagy kérdések mélyére, eléggé hamar észrevehetjük, menynyire szervesen és elválaszthatatlanul összetartozik ez a kettő. Mert bármilyen különösnek hangozzék is egyeseknek, mégis így igaz: Istennel való viszonyunkba nagyon is beletartozik az embertárs — bibliai kifejezéssel: a felebarát —, mint ahogyan embertől a másik emberig Istenen keresztül vezet a legrövidebb és legigazibb út. Jól ismert, hogy minden emberi hagyomány vagy tanítás mellett milyen döntő módon figyelt és hagyatkozott a reformáció Isten Igéjére. Benne pedig éppen ott, ahol Isten parancsolatainak legtömörebb összefoglalásával találkozunk, nem egymással ellentétben, meg nem is csupán egymás mellett, de egymással szoros összefüggésben áll elibénk e kettő: Isten és a felebarát. Még pedig nem is mint két különböző kor emberének egybekapcsolt kérdése, hanem mint minden kor embere számára érvényes nagy és a kérdéseket is megoldó feladat: Szeresd az Istent és szeresd felebarátodat! (Mté. 22, 37—40.) Még a „más idők, más emberek” elv alapján sincs azért ellentét a mai kor és a reformáció kora kérdése között. Legfeljebb külömb- ségnek tekinthetjük azt, hogy a reformációban a nagyobb hangsúly az elsőn nyugodott, míg ma nyomatékosabban, meg szükségszerűbben áll előttünk a másik. A kettő azonban mindenképpen összetartozik. Hiszen Istent igazán csaik úgy lehet szeretni, hogy és ha szeretjük a felebarátot (I. Ján. 4, 19—21.), akinek igaz szeretetére viszont éppen Isten szeretete képesíti az embert. Bizonyos, hogy mindez kérdés, de igazán meg nem valósítható feladat az ember számára mindaddig, amíg csupán parancsolatnak tekintjük. Mert sok minden mást lehet, de „a szeretetet parancsolni nem lehet”. Nem szeretet ugyanis az, ami a parancs kényszere nyomán születik. Isten kettős nagy parancsolatának betöltése, a Tőle kapott feladat megvalósítása ugyanakkor mindjárt nem nehéz, ha elér hozzánk annak a jó híre, hogy Isten a Jézus Krisztusnak odaadásában mint szeretett előbb minket. (I. Ján. 4.) S Istennek ez az előbb való nagy szeretete éppen abban a Jézus Krisztusban ér el döntő módon hozzánk, aki a második nagy parancsolatot — a felebarát szeretőiét — 44
