Evangélikus Naptár, 1967
Fabiny Tibor: A reformáció évszázados ünnepei hazánkban
csak a gyászévtized gályarabjai, vagy az eperjesi vértörvényszék áldozatai előtt hajtották meg fejüket, hanem a kiüldözött papok ezrei és a temp- lomtalanná lett névtelen hívek százezrei előtt is. Ezeknek o szenvedéseknek az emléke szőtte át a második százados évfordulót, hat évvel azután, hogy a nagymajtényi síkon ismét „letörött” a magyar zászló ... Mielőtt a jubileumra tekintenénk, vessünk egy pillantást e korszak hazai vallási viszonyaira. Miután Pázmány éles szemmel felismerte a földesúri elvnek a katolicizmus javára is kiaknázható nagy előnyét, a főnemességet csaknem teljesen elveszítette egyházunk. Bécs pompájának és az anyagi javak vonzásának behódolva, a 17. század közepén már csak négy protensáns főúri család volt a királyság területén, s az 1681-es soproni országgyűlés főrendjei közül is egyedül báró Zay András volt protestáns. Nádasdy Ferenc körülbelül negyvenezer embert kényszerített hitehagyásra, Szelepcsényi érsek több, mint hatvanezret. A reformáció más irányainak kiválása következtében evangélikusságunk számaránya e korszakra erősen lecsökkent: a kezdeti 62 %-os abszolút többség után már az első jubileum idején is csak 30 %-os kisebbség volt, de most még ennek is elveszítette kétötödét. III. Károly uralkodásának kezdetén (1711) tehát körülbelül 360 000 volt hazai evangélikusságunk száma. Ezek közül magyar a Dunántúlon és a Felvidék magyar nemességén kívül legfeljebb még néhány városbarr volt csekély számban; ossz lélekszámúnak mintegy fele a felvidéki szlovákságból került ki, s hozzátartozott még a szászság egész tömege Erdélyben, valamint a szepességi és nyugati németség nagyobb része. Evangélikus őseinkben élt a remény, hogy sérelmeiket legalább az országgyűléseken orvosolni fogják. Az ellenreformáció azonban ügyes taktikával arra is rávette az uralkodóházat, hogy a vallásügyek tárgyalását kivegye az országgyűlések hatásköréből és a felségjogok közé utalja. Ez azután egészen a Türelmi Rendeletig, tehát csaknem az egész 18. század tartamára lehetetlenné tette a sérelmek törvényes orvoslását. Ilyen szomorú viszonyok között virradt fel ismét a reformáció százados ünnepe. Németországban a korábbihoz hasonló nagy gonddal teszik meg az előkészületeket. Weimarban és Jénában könyvalakban jelentetik meg az első jubileum történetét, s egyúttal bő textusgyűjteményt közölnek a második jubileumon mondható beszédekhez. A legrészletesebb hazai leírást ismét a szlovákajkú testvéreink szolgáltatják nekünk. Ä Fehér-Kárpátok tövében, nem messze a nevezetes csejtei vártól, Miava volt ekkor a felvidéki evangélikusság lelki életének egyik központja. Püspöke, Krman Dániel, aki egy évtizeddel előbb a zsolnai nagytemplomban áldotta meg Rákóczi kurucainak zászlait, most ide, e kisebb és védettebb helyre kényszerült. 1717 október 7-én kelt körlevelében felhívta papjait, hogy ezt az évfordulót kellő fénnyel és igaz áhítattal üljék meg, éspedig Márton napjától, november 11-től kezdődő három egymásutáni napon. Körlevelében azt írja, hogy az ősi ellenség nem akar nyugodni, sőt egyre nagyobb erővel hadakozik Krisztus egyháza ellen. Lábbal tiporják azokat a törvényeket, amelyeket az ősi evangélikusság védelmére alkot-, tak. De nem szabad csüggedni: az evangélium szellemét, Luther lelki örökségét nem ölhetik meg. Ünnepeljenek azért hálás örömmel és hálás szívvel. 30
