Evangélikus Naptár, 1967
Fabiny Tibor: A reformáció évszázados ünnepei hazánkban
Érdekes bepillantanunk azokba a részletekbe, amelyekkel az ünnepély rendezésére ad Krman püspök utasítást. Ahol annak megfelelően jártak el, ott megfelelő gyülekezeti előkészítés után harangzúgással köszöntötték az ünnep felvirradtát; a templomokat díszes oltárterítőkkel, égő gyertyákkal, kegyszerekkel, virágokkal és gallyakkal díszítették, a lelkészek harangzúgás közben vonultak ki a parókiákról, a presbiterek saját házaikból, a gyermekek és tanítóik az iskolákból. Még az iparosok műhelyei is zárva voltak az ünneplés ideje alatt. Mind a reggeli, mind az esti istentiszteleteken az orgona mellett más hangszereket is használtak. Krman azt ajánlotta, hogy énekeljék Ambrosius és Augustinus himnuszait, s főleg a 46., 67., 103. és 104. zsoltárokat. Alapigéül ajánlotta a Jelenések könyvének 14. fejezetét az ég felé repülő angyalról, aki kezében tartja az evangéliumot és ezt kiáltja: Féljétek az Istent és adjatok néki dicsőséget ... Vasárnapi textusként pedig ezt: „Adjátok meg a császárnak ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené”. Márton napjára külön ajánlja, hogy a lelkészek Luther reformációjáról és annak történetéről szóljanak és intsék a gyülekezetei, hogy ragaszkodjék hitvallásához. Még arra is útmutatást adott a püspök, hol találhatnak a lelkészek erre alkalmas igehelyeket. A felvidéki evangélikusság között vannak ugyan szórványos feljegyzéseink, hogy olyanok, mint Beszterce-, Körmöc- és Selmecbánya, valamint Lőcse, Késmárk és Eperjes is megtartották az évfordulót, de mivel legtöbb helyen ezek az évek nagyon nehéz esztendők voltak, „inter tacita suspiria et gemitus”, csendes fohászkodás és sóhajtozások közepette ünnepeltek. Lőcsére éppen az előző esztendőben érkezett egy Faulbacher nevű katolikus plébános, aki a szepesi káptalan nevében tüstént fel is szólította az evangélikusságot, hogy csökkentse lelkészeinek és tanítóinak számát, hagyjon fel az iskolákban a Kiskáté tanításával, és szüntesse be a magasabb osztályokat. Még súlyosabb volt a helyzet ezekben az években Eperjesen. Megkapták a parancsot Bécsből, hogy templomuk és iskolájuk ezentúl csak a külvárosban lehet, s a belvárosi magyar templomot — amelyet 1642-ben építettek — az ősi Kollégiummal együtt át kell adniok a jezsuitáknak. Matthaeides Sámuel igazgató és a tanári kar a vizsgát tett ifjúsággal közösen vett úrvacsora után könnyek között hagyta el hosszú évekre (1778-ig!) a templomot és a Kollégiumot. A város falain kívül — a mai állomás környékén — engedélyeztek csak fatemplomot, ennek felépítését is sokszor és durván megzavarták a jezsuiták. Nincs is más adatunk az eperjesi jubileumról, mint a „csendes fohászkodás és sóhajtozás. *.”. A királyság nyugati részében valamivel enyhébbek voltak ezek az évek, bár az ellenreformáció itt is kíméletlenül folytatta hadjáratát. Tudunk arról, hogy Trencsénben Blázy (Blasius) János, Pozsonyban pedig az ott három éve rektor Bél Mátyás tartott ünnepi beszédet ezen az évfordulón. Sopronból ismét részletesebb adatok állnak rendelkezésünkre. A helybeli származású Kastenholz András lelkész és Dobner Nándor polgár- mester — aki az 1709. és 1715. évi országgyűléseken is nagy hittel és tudományos felkészültséggel képviselte egyházunkat — rendezte az ünnepélyt. A lelkész Máté 22, 15—22 alapján az evangélikus ember jubileumának adópénzéről beszélt, amelyet először Istennek, azután a császárnak kell megadnia. Az első pénz legyen olyan, mint a régi siklus: egyik oldalán lássuk ott Áron zöldellő vesszejét, a megújított és megtisztított egyházat, a másik oldalára pedig legyen Áron tömjénezője — az Istenhez felszálló 31
