Evangélikus Naptár, 1955
MÓRICZ ZSIGMOND: CSATA
ügyesen dolgozó leányt, az egészséges, izmos testet.. Addig nézte, addig nézte, míg végre ott állott előtte. Az útnál. S felegyenesedett.-0 Erzsi te ... A lánynak lángvörös volt az arca, de a karja is, a nyaka is... Meleg van. S a szeme könnyes volt. — Hová ment ez? — Hová! — rántotta meg a vállát a lány. — Hát tisztult a gaz- bul. Mintha ez a káposzta ni, csak kihúzná a lábát, osztán elmenne a hazájába, mert itt nem jó a dudva közt... A legény nem igen értette. De azért ott felejtette a szemét a lányon, akit olyan jól ismert, hiszen mindig együtt élnek, mióta élnek, csak éppen az nem jutott eddig eszébe, hogy... A lány hirtelen felpillantott s élesen, kíváncsian nézett a legény arcába. Kutatva futott végig az arca színén egypárszor, aztán mosolyogva sütötte le újra a tekintetét. A legény kitalálta, hogy ez most megnézte, csakugyan ragyás-e? Elvörösödött, mélyről jövő hőségtől, amely kitüzesítette barna arcszínét. " — De te azért tűröd a ragyást? — mondta csendesen. A lány csiklandósan felkacagott. Fojtva, befelé. A nevetés megrázta az egész testét s a melle rezgett. Keményen, a kemény ingben. A legény is nevetett. A fogai fehéren villogtak ki, mint a farkasé. Harapósán. — Na megállj .. te rigó! Hiszen én nem tudtam ... Hunnan tudtam volna, hogy te... szereted a ragyást. A lány hangosan felkacagott s az arcán lecsordult egy könnycsepp. Elfordult, el akart menni, de azért ott maradt. Állva, háttal lehajtott fejjel. A legény szívvel, örömmel, tűzzel, hallgatva nézett a lányra, a derék, asszonynak érett teremtésre, s megszólalt: — De most mán tudom ... Hallod ... Tudom mán, ne búsujj! A lány elszaladt. Végig, végig a káposztasoron. Ott kapta fel valahol a Klári otthagyott kapáját. Azzal kezdett új rendbe a túl- végen. A legény utánanézett. Nevetett rajta, hogy a lány egyszer sem pillantott többet vissza. — Tudom én azért! — billentett az ujjával — szaladhatsz mán. És igen, igen jó kedvvel rántotta meg a gyeplőt. Mikor messze elment, mikor már régen nem hallotta semmi neszét a szekérzörgésnek, akkor Erzsi felállott, felegyenesedett és nagy lélekzettel, győztesen, diadalmasan nézett végig a csatatéréi. És könnyes szemmel bámult arra, amerre elment a ragyás... Aztán tovább kapált. S a kényes, vékony, úri palánták vidáman maradtak el mögötte hosszú sorral, hogy megszabadultak az erőszakos, erős vetélytár- saktól, akik elszíjják az életet. És a karcsú kis testek úgy emelték fel a levelüket, mintha napernyőt tartanának a nap ellen. 84
