Evangélikus Naptár, 1955

BÓKAY JÁNOS: A hársfa

BÓK AY JÁNOS

GY HÁRSFA állt a kertünk közepén. Hatalmas, nagy fa volt valóságos óriás a cingárkarú csenevész kis fák között, fönséges vén- ségében. Ügy állt ott egyenes, kemény törzsével, kimagasodva az eltörpülő házak között, mint egy tapasztalt vén katona, mint egy szélesvállú drago- nyos, aki őrködik a dolgok rendjén — nem, inkább mint egy uralkodó, aki időtlen idők óta,megtörhetetlen biztonsággal uralkodik a törzse körül elszóródó távoli vidéken. Vagy talán egy külön ország, egy külön birodalom, egy külön világ, amely ott áll szétterpeszkedő gőgjében a hitvány kis világ kellős közepén. így láttam őt én, a tízéves kis fiú. Ügy álltam előtte, olyan megdöbbent tisztelettel, olyan gyönyörködő ámulattal, amilyet semmi más előtt még nem éreztem soha..

Egyetlen vágyam volt: hogy észrevegyen engem, hogy valamilyen közösség támadjon közöttünk, hogy behatolhassak a világába, hogy a lakója, az alattvalója lehessek én is, mert sejtettem, tudtam, hogy megszámlálhatatlan a népe, madarak, bogarak, hernyók, és pillangók, s tudj’ Isten mi minden egyéb. Kifürkészhetetlen rejtély volt a sűrű zöld lomb- sátor, felpillantó emberi szemek nem hatolhattak a titkába. Eddig csak az árnyéka jutott nekem, az a nagy, fekete, hűs szőnyeg, melyet gőgös kegyelemmel borított a földre.

Elbűvölt ez a hársfa! Éjjel róla álmodtam, sóvárgó képzelettel, hogy ott ülök az országában millió levél, virág és madár között, hogy láthatom ezt a rendet, ezt a külön világot, hallhatom udvari zenekarát, a meg- zizzenő leveleket, a bogarak zsongását, az ágak zördülését, a madarak egymással való hívogató beszédét. Egyik éjjel aztán álmodtam valamit: odalopództam a fához, ledobtam a kabátomat és macskaügyességgel, mókusfürgeséggel felmásztam arra a tízméteres vastagrostú törzsre, odáig, ahol már az ágak kezdődtek — onnan aztán gyerekjáték volt az egész. Felriadtam álmomból olyan izgatott lettem. Nem tudtam többé elaludni, néztem az ablakot, hogy pirkad-e a hajnal, vár tarn; a nagy próbát. Mert elhatároztam magamban, hogy másnap felmászom a fára, vakmerő hódítóként egymagámban, egyedül megszerzem magamnak ezt az idegen világot. Megtöröm a hársfa gőgjét, meglopom: a titkát, befészkelem magam mérhetetlen zöld ölébe, és ott élek majd én is, a kitiltott ember, úgy mint a madarak.

Még alig pitymallott, már kapkodtam magamra a ruhát és rohantam le a kertbe. Amikor ott álltam előtte, úgy éreztem, hogy komorabb, gőgösebb, hatalmasabb, mint valaha. Néztem a törzsét, tegnap este óta tízszer akkorára nőtt. Nekivetettem magam a munkának, Két rövid kis karommal megpróbáltam átölelni, két kuita kis lábammal megpróbáltam megkapaszkodni rajta — olyan volt, mint a legvadabb csikó, még hozzá sem értem, és máris ledobott. Nyolc-tízszer nekimentem: visszaestem mindig. A térdemen vér csurgóit, a tenyeremről lejött a bőr. Fáradtan, letör ten, megverten kullogtam vissza a házba. Anyám rámnézett és fel- sikoltott;

85