Evangélikus Naptár, 1955
AZ EGYHÁZTÖRTÉNET NAGY ÉVFORDULÓI
kérlelhetetlen ellensége volt a reformációnak. Eltökélt szándéka volt, hogy akár fegyveres erőszakkal is elfojtja. Ebben a szándékában azonban hosszú ideig más országokkal és a pápával támadt ellentétei és bonyodalmai akadályozták meg. De már a reformációhoz csatlakozott fejedelmek is szükségesnek látták, hogy a császár fegyveres támadására előre felkészüljenek Ezért a nevezetes augsburgi 1530-i birodalmi gyűlés után, amelyen benyújtották az Ágostai Hitvallást, de azt a császár elvei ette — a reformáció ügyének megvédésére megkötötték az ú. n. schmalkaldeni szövetséget. Luther is kénytelen-kelletlen beletörődött ebbe, de azt kívánta, hogy csakis végső szükség esetén nyúljanak fegyverhez, ha a császár valóban fegyveresen támadná meg az evangélikus rendeket. Luther életében sikerült is a háború kirobbanását elkerülni. De a császár már gondosan előkészítette a nyílt támadást. A pápával is megegyezett; 1545 decemberében megnyílhatott a trienti zsinat. Nem sokkal Luther halála után, 1546-ban a császár megkezdte háborúját a schmalkaldeni szövetség tagjai ellem A vallásháború látszatát persze igyekezett elkerülni; egyéb ürügyet hozott fel a támadásra. A pápa azonban nem titkolta, hogy a háború célja a protestantizmust szétzúzni — de utóbb fordult a kocka, és a császár került szorult helyzetbe. Sokáig elhúzódott az ide-oda hullámzó háború, míg végre a kifáradt küzdőfelek 1555-ben Augsburgban békét kötöttek. Ezeken a tárgyalásokon a beteg V. Károly császár már nem vett részt; őt öccse: I. Ferdinánd magyar király helyettesítette. A békekötésben a római hitet védelmező csázsari hatalom: kénytelen volt beletörődni abba, hogy Németországban ezután a régi egyház mellett az Ágostai Hitvallás alapján álló reformált egyház is szabadsagot kap. Ez a békeokmány tehát else ízben ismerte el, hogy a római egyház eddigi nyugati egysége és egyetemes uralma többé nem tartható fenn. Ez mindenesetre a protestantizmus sikere volt: a lutheri reformáció első közjogi elismerése az egész német birodalomban. De már a rendelkezés távolról sem V' lt ilyen örvendetes. Kimondták u. i., hogy a fejedelmeknek, illetve általában a világi uralommal rendelkező birodalmi rendeknek joguk van a két hitvallás közt választani — ellenben alattvalóik kötelesek követni közvetlen uralkodójuk, fejedelmük hitét. Akik azonban az attól eltérő hitükhöz mégis ragaszkodnának, azoknak ki kell vándorolniok olyan területre, ahol a fejedelem is az ő hitükön van. Ez áz a rendelkezés, amelyet a jogaszok később a „cuius regio, eius religio“ (akié a föld, azé a vallás) elvnek neveztek el. Igaz, hogy ez a reformációnak is lehetőséget adott újabb területek megnyerésére, de mégsem volt ez a Luther’ gondolata szerinti evangéliumi szabadság, sem pedig mai értelmű vallásszabadság. Mert a vallás szabad megválasztását csak keveseknek: az uralkodó rendeknek és fejedelmeknek biztosította, de az alattvalóknak ezt a szabadságot nem adta meg. Mennyivel haladottabb szellemről tettek tanúságot az erdélyi, az 1550-i és főképpen az 1568-i tor- dai országgyűlések rendelkezései, amelyek a vallási türelem és szabadság nagyobb mértékű biztosításában messze megelőzték Európa egyéb országait. A „cuius regio, eius religio“ elvet pedig ténylegesen a római egyház használta ki az ú. n. ellenreformációban (nálunk is!). Sőt éppen ez az elv újabb vallási viszályok, s végeredményben a 30 éves háború csíráit is rejtette magában. Wiczián Dezső 66
