Evangélikus Naptár, 1955
„Én népem”
Ezért tudott örvendezni Isten parancsolatainak. Ezek a parancsolatok a szabad ember jogai. Az embert csak Isten szabadíthatja meg a szolgaságból. De ez a szabadság Istenhez kötött szabadság, amelyet ember és Isten egyaránt respektál. Ezért lehet a tízparancsolatot a szeretet kettős parancsolatában összefoglalni: „Szeresd Istent... és felebarátodat, mint magadat.“ Sajnos, a tízparancsolat magyar fordítása nem tökéletes. Az eredeti héber szövegben az igék parancsolómódot, de jövő időt is jelentenek: Nemcsak „ne ölj“, hanem „te nem ölsz“, nemcsak parancs és tilalom, hanem megállapítás is, amely ígéret. Te felszabadultál a démonok, szellemek, babonák, emberi rosszindulat, a rossz ördög hatalmából. Neked ezért nem lehet és nem is lesz más Istened, csak — Én, az XJR. Neked nem is lesz más irányítód az életben, éltetőd történelmedben, csak az én törvényem — a szeretet. Mi az eredménye a nép kiválasztásának? Otthontalanság, vándorélet, sátorban lakás, félévszázadon át! De ennek a nyugtalan, megállásnélküli, szinte elátkozott vándoréletnek, — amelyet sokszor a választott nép sem értett meg — van célja: az ígéret földje, az istenadta, régi és mégis új haza. A szent néphez hozzátartozik a szent föld. Az Istennel kötött szövetség sohsem korlátozódik arra, hogy valami távoli, mennyei-túlvilági és eljövendő otthonról álmodozik az ember. Ez is benne van! De a jelenvaló is! Ezért kapja meg Izráel az ígéret földjét. Külsőleg nagyon is emberi módon. Fegyvercsörgés, emberi ármány kísérte. De ismételten kitűnik, hogy Isten harcol népéért csodák sorozatában, hogy még ez a honfoglalás is Isten dicsőségét hiredesse az egész világban. Az ígéret földjén minden törzs külön életet él, pedig egy család, amelynek az összetartozását a bírák bizonyították meg. Az a nép, amelynek Isten az URa és Királya, aki megtartja a parancsolatokat, nem szorul emberi reformátorokra és vezérekre. De, ha elfelejtkezik isteni Uráról és annak parancsolatairól, — akkor rendezetlenség és szükség lepi meg és szüksége van emberi vezetőkre. A Bírák könyve éppen a választott nép történetének ezt a vissza-visszatérő ritmusát írja meg: Isten megtagadása — a bálványimádás elburjánzása — háború és nyomor: Isten büntetése, -— Isten segítségül hívása — Isten bírót hív el, aki visszavezeti a népet az igaz hitre. Meg kell említeni azt is, hogy egyszer asszony volt ez a bíró Izráelben: Debórá. Nem olyan biblikus tehát, ha az asszonyt a háztartásba utasítjuk, és megtagadjuk felelősségét a politikáért... Sámuel és Királyok könyve megint új korszakot nyit meg. Izráel nem akarja örömét lelni abban, hogy Isten választott népe. Olyan akar lenni, mint „a többi népek“ és királyt akar. Sámuel, az utolsó bíró, a nép elhajlását látja ebben Istentől és küldetésétől. Es joggal. Ekkor azonban meglepő dolog történik: Isten rááll a nép kívánságára. Királyt ád Izráelnek. De a királyi széket is felhasználja saját céljaira. A nép királyt akar bűnösségében Isten helyett és Isten ád neki királyt szerétéiből. De Isten helytartójaként. Tekintélye csak azért van, mert engedelmeskedik Istennek és királyi feladata éppen az, hogy őrködjék azon, hogy Izráel Isten szövetséges népe maradjon. Egyik király sem felelt meg ennek hiánytalanul. De tökéletlenségükben is előzetes helytartók, akik szabadon tartják a helyet Isten 4* - 10-3 ói
