Evangélikus Naptár, 1951
Dér Endre: Sötétség és napsugár
Anamyvörös hajáról lefejtette a fekete pántlikát, aranyvörös haja bele- boinladozott a szélbe s olyan tündöklő sugarakat hintett aranyvörös baja a messzeségek minden tájára, hogy egyszerre nagyot nyújtózott a világ; csak úgy ropogtak a csontjai. Kedves nagyanyám szemébe is jócskán jutott a hajnali fényből; ezt mindjárt láttam, mihelyt megölelt. És édesanyám száját sem nézték ok nélkül tündérhivogató Csenge- tyűnek a cserepesvirágok, mert lám, alig kacagja el magát anyám a tornácon, kilibben ám hosszú fehér ingben a hangra valaki. Én szédelegve bámészkodom: Mi ez? Hát két Hajnaltündér van? Vagy lánya lehet a Hajnaltündérnek ez a kiváncsi kis csudaság, oki az ajtóban áll két ragyogó szemmel meg olyan hajjal, mintha Hajnaltündért lopta volna meg? — Ne ügyetlenkedj, kis fiam — koppintott fejen anyám vidáman — öleld meg a te húgodat! AdéLka ő, Rózsa nénéd urának, Antal bátyádnak kistestvére s neked is testvéred. Én persze csak álltam, mint az jó tuskóhoz méltó s mivel te, Adél, rámmosolyogtál szépen, duzzogva morgolódtam— Nekem ugyan nem testvérem! Nem is barátkoztunk mi meg igazság szerint másnap sem. ők pedig lett volna a barátkozáshoz bőven: olyan idő volt, olyan vasárnapi nap, hogy olyan csak a teremtéskor, a hetedik napon volt még egy, mikor az Ur megpihent egy pázsiton. Kedves nagyanyám háza tövében húzódott a pázsit; városszéli házat adott az Isten Kedvesnek, szénaszagú kicsi hajlékot, hogy —, ha már mindenkép a városba kényszeredett — ne érezze magát bírhatatlanul rosz- szul a kövek között. Könnyű volt hát kiülnünk a kéken lebegő végtelen ég alá. Szellő dudorászott, ezernyi ezer fűszál bólogatta az ütemet; fehér pásztortáskák sok piciny szíve ciripelt, s a csillagvirág szirma halkan muzsikált. Kicsi pillék, mint örömükben a földről égbeszökkenő virágszirmok, a kékenlebegő végtelenbe szálltak. Minden élt, minden dalolt a nyári áradásban, és csudálatoskép csend volt mégis. Jobbról a tavakra balról a sok kicsi házra és a felmeredő nagytemplomra különös-különös fátyolos remegést borított a nap. És csend volt, de nagyon. Nevetésed, Adél, összetörte a csendet. Csúfolódva nevettél s rámnéz- tél egyre. Szerencséd, hogy közbül ült az öcskös —, aki héttel előbb érkezett, mint én —, mert ha te ülsz mellettem, bizony odakorcolok egyet az aranyba jadra. Dehát lusta voltam felállani s mivel nem ismertelek el rokonomnak, odamorogtam az öcskösnek: — Kérdd meg tőle, mit nevet? öcsém buzgó közvetítő volt: — Adél! azt kérdi, mit nevetsz? — őt nevetem, mondd meg neki — súgtad öcsém fülébe. Piros lettem. — Te, Laci! — s úgy szóltam, ahogyan a bátyám szokott, ha nevetik. — Mondd meg neki: ha engem nevet, akkor már nem is él! — Te Adél, még jobban rákezdettél s én csípőre tett kézzel ugrottam eléd —, ahogyan a bátyámtól láttam verekedéskor. 62
