Evangélikus Naptár, 1951
Dér Endre: Sötétség és napsugár
__ Nevetsz még? Mi? — S olyat csavartam a tarodon, hogy rögtön o rrabuktál a fűben. S én hüledezve láttam, hogy nem sírsz, csak a nevetést folytatod lankadatlan. — Hogyne nevetnék — szol táji, mikor kifáradtál — hiszen te fiú vagy és mégis lánynak látszol. Én a lábamszárára pillantottam hirtelen, s megnyugodva láttam, hogy nadrágban vagyok. Másutt volt a hiba. __ — A hajad! Zavarodva kaptam fejem hosszú díszéhez s elémderengett az otthoni vita. Anyám is nevetett a múltkor és szájából —, mely a kacagás kimeríthetetlen forrása — dalosán bugyogolt elő a szó: — Gyere, hadd vágóin le a hajad, kisfiam, ne járjon leányok módján egy nyolcéves legény. De apám pajzsot emelt a hajam elébe: — Rákóczinak is válligomló haja volt, — mondta csendesen. Maradt hát a hajam s ime. most megcsúfoltatott. — Rákóczinak is válligomló haja volt, dörögtem rád, Adélka; de te nem hagytad, hogy fejemre emeljem tárbatiport hajzatomat. — Te mégsem vagy olyan, mint valami Rákóczi, hanem mint valami lány! — Én maga Rákóczi vagyok, kiabáltam, — hajam le nem vágatom, te meg elhallgass, mert a te hajad bizony nem marad a fejeden egyébként! Hanem délben addig sündörögtem a konyha körül, amíg anyám jól összefürkészett a két nevető búzavirágjával: — Mi baj, fiiam? — Édesanyám, le kellene vágni a hajamat! — A hajadat, kedves? Hát Rákóczi hova marad? — Nem Rákóczinak néznek, anyám — szipogtam —, hanem leánynak. Édesanyám megsimogatott fürge kis kezével s délutánra se Rákóczira, se lányra nem hasonlítottam, de kuglikolyóra annál inkább. Miután ilyenkép megnyesegettél, semmi akadálya nem lehetett annak, hogy együtt játsszunk a pázsiton. Vadászt, meg vadászinál. Előzőleg Lackó volt a vadász, dehát én erősebb voltam és Laci a fiunkká töpörödött. Persze nem sokáig haragudott rád a zsugorodásért Laci, mert hát lehet * haragudni a napsugárra? ... Én sem maradtam sokáig erős. Vagy hatesztendő múlva, mikor kezdtem nagylegénynek érezni magam — s kézzel lábbal hadonászva védelmeztem az «elnyomottak» igazát, sudár bátyám magasra emelgetett kezével, Kinizsi karjának méltó párjával, hogy kedvemre kikalimpálhassam magam a levegőben. Egy alkalommal nevetve szóltál: ; — Emelj fel engem is, Jani! Én akkor nem nevettem veled, mert éreztem, hogy vadász többé nem lehetek, csupán vadászfi. Dehát csak addig haragudtam rád, míg rám nem kacagtál, Adél. Csakhamar Jani is lemaradt. Nagybátyánk, Pali bátya, katona volt épp s mi több, huszár. Két kemény kis csillag, sarkantyús csizma, bajúsz és egyéb. Egyszer csak azt tapaztalta .Tani, hogy olyan a nevetésed, mint63
