Evangélikus Naptár, 1951
Dezséry László: Biztató esztendők
aggodalmaskodások és reménytelenség kátyújába fektetne minket. Sóba olyan alkalmas idő, mint a mai nem volt ahhoz, hogy igazán hitből éljünk. , Meg kell tagadnunk a világi kívánságokat... Mértékletesen kell élnünk, vagyis ismernünk kell saját határainkat. A határaink nem korlátjaink. A korlát egészen más valami. Korlátot az érez, akinek nincs ismerete a maga határairól... Tulajdon eszünkkel kell munkálkodnunk, nem élhetünk meg szerencséből, vagy kiváltságokból. «Igazán» kell élnünk. Vagyis igazán... És mint igazak, igazán élnünk kell! Az élet minden jelével, minden erejével, minden áldásával kell megmutatkoznunk az emberek között. Ma nincs izgalmasabb, mélyről jövőbb és kihívóbb kérdése Istennek az egyházhoz mint ez: tud-e igazán Isten népe lenni, áldása az emberiségnek? Az összes keresztyén erények megmutatkozására szükség van s nincs fontosabb imádságunk, mint az, hogy Isten tisztítson meg minket igazán kiváltképpen való népének. Mert nincs más igazolásunk az emberek előtt, mint a jócselekedetekben kivirágzó «tevékeny hit» mely nejm kérdezi, kell-e jót cselekednie, hanem mielőtt kérdezné, máris cselekszi azokat»! ... Tiszta bizonyságtétel, tiszta élet. Ez az, amit Isten vár tőlünk a következő esztendőben... Isten elhelyezett minket a világban az ő jogara alatt. De elhelyezett minket a világi hatalom jogara alatt is. Izgalmas átrendeződés, alkalmazkodás, megújulás eszközeivel helyezett el minket a magyar nép új társadalmi, gazdasági, hatalmi rendjében, de elhelyezett minket. Tanít minket hűségre népünkhöz, áldozatra népünkért, békességre népünk közt. Szolgálatot ad nekünk népünk közt és megengedi, hogy benne lehessünk egy olyan korszakban, amelyben Isten forradalmi módon megváltoztatja az élet feltételeit, a közösségi éleit tartalmát, az emberi munka célját és szellemét közöttünk. Tevékeny részeseivé lehetünk egy változó kornak, amelyben Isten a megítélt régiből újat hoz elő. Az a dolgunk, hogy megszenteljük a társadalmat, amelyben élünk s amely tágranyitott látóhatár előtt küzd a jövőért.» , Megint visszanézünk egy esztendőre. Vájjon nem volt-e korai örvendezés a megtérésünk feletti? Nem mondtuk-e túl hamar, hogy megtaláltuk Istentől rendelt keskeny utunkat új világunkban, amelyben élünk. Bizony jó, ha számot vetünk ezzel is. Útkeresésünk még ma is folyik. De hogy egy nagy belső változás van mögöttünk, az bizonyos. Ma már valóságosabb mindannyiunk szeme előtt az a zsákutca, amely 1949- ben még valóság volt, de amiből mégis szabadultunk. Igazság volt az, hogy az öenmegismerés esztendejét jártuk. Megismertük régi hibáinkét, hűtlenségünket és egyházunk erejének igen korlátozott voltát. Az 1950-es esztendő az önmegismerés esztendeje maradt. Felismertük, hogy egyházunk megkeresztelt hívei közül, kik azok, akikre a templomokban, az egyház fenntartásánál, az egyházi munkákban számítani lehet. Kivált és mindig jobban kiválik az a kis csapat, amelyiket Isten elhívott magának arra, hogy az ő egyháza legyen. Megismertük és mindennap lelkesedve, vagy kijózanodva ismerjük meg azt, hogy mennyi ennek az egyháznak bizonyságtevő ereje. A magyar nép mindennapos életén méregetjük, mit jelent benne és számára a keresztyének, az evangélikus egyház jelenléte.
