Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)
1944-02-19 / 8. szám
Középosztályunkban nagyon sok szívet töltöttek el hitetlen és gyáva félelemmel az elmúlt hónapok politikai és katonai eseményei. Egyszerre, mintha csak a szél fújta volna el, eltűnt ennek az osztálynak eddig olyan jól őrzött biztonságérzete. Arról beszél és azt adja szájról- szájra, hogy olyan a helyzetünk, mint Bizáncé volt. Nem láttuk eddig a veszedelmet és csak most, amikor — így mondják — nem tudunk már ellene tenni semmit sem, akkor látjuk meg a maga nagyságában. Valljuk meg, van némi igazság a Bizánc-hangulatban. De ez az igazság nem a külső erőktől való rettegés jogossága, hanem a belsőé, a középosztály egy bizonyos rétegének maradi, barokkszellemű részének páni félelme. Egyesek nagyon jól érzik azt, hogy vége van már annak a világnak, amelyben eddig olyan nagy távolságban éltek a néptől. Az újabbkori szociális irányzat egymás után teszi meg az eddig ,,alsóbbnak ismert osztályok felemelésére irányuló lépéseket. A falu közelebb kerül a városhoz, nem csak távolságban, hanem szellemben, kultúrában is. De nem úgy, ahogy eddig sokan gondolták. Nem úgy, hogy a város átárasztja a maga gyökértelen kultúráját és rabszolgáivá teszi a falut vele. Hanem fordítva: előszedik, kiássák azt, ami magyar, ami népi és közkinccsé teszik. Egyszerre jut belőle arisztokratáéknak, középosztáwfflKum Bizánc ? lyéknak, munkáséknak és pa- rasztéknak. Mert eddig felülről lefelé való áramlás történt, de mostan egyforma, egyidőben való szétosztás. Osztozás a nemzet javain. Eddig rombolta a város a falu szokásait, öltözetét, dalait, meséit, — sikerült is teljesen lerombolnia. Most azonban azok, akik kincskeresésükben leszálltak az elfelejtett és elhagyott népi emlékek közé, egyformán osztják ki a kincseket a szegény és gyökértelen kultúrával táplált egész magyarságnak. Ez a belső átalakulás, amelyik a háború végén kétségtelenül nagy lépésekkel fog előrehaladni, sok minden egyenlőtlenséget megszűntet majd. Vége lesz, — adja Isten, — a régi szétszakadozottságnak. És ez az első, ami megkülönböztet a Herczeg által leírt és idézett Bizánctól. Bizáncnak már nem volt semmi reménye sem, nem volt kiben reménykednie. Nem volt olyan népi rétege, amelyikből megújulhatott volna. Nekünk van. Azután Bizánc középosztálya, vagyis vezető rétege, abban reménykedett, árulói biztatására, hogy éppen azért, mert gyökértelen, jól megállhat majd az új birodalomban is, amelyet a pogány épít fel, sőt: a pogánynak szüksége is van rá. A magyar középosztály a bizánc-hangula- túak kivételével azonban régen tudja már, hogy miért magyar és hogy mennyire népében gyökerezik. Ezért tudja azt is, hogy vagy lesz magyarság a háború végén és akkor mindnyájan élünk, megmaradtunk, — vagy nem lesz, és akkor nem menekül meg senki, hanem elközelített a Vörösmarty által megénekelt „nagyszerű halál“ és a „sír, hol nemzet süllyed el“. De ennek még nem jött el az ideje. Harmadszor pedig az is megkülönböztet bennünket Bizánctól, hogy Bizáncban nem volt már keresz- tyénség. Romlott, elsüllyedt, babonaságba merült vallásos • ság élt már csak ott, politizáló és áruló papokkal az élén Erről sincsen szó sehol Magyar- országon. Jelen keresztyénsé- günk, hisszük, hogy erős. De legalább is tiszta, Istent keresi és Őt imádja. Papjaink minden felekezetben elsősorban az egyházzal és a kereszt3'énekkel törődnek és ezzel építik a legjobban hazájukat. Nincsen tehát semmi okunk arra, hogy Bizánc sorsától féljünk. Az ellenség közelebb van ugyan, de nem ütötte ki kezünkből a fegyvert. Még nem harcoltunk az életünkért, még nem fohászkodtunk végső szükségből és „a mélységből“, és még nem éreztük azt, hogy elhagyott volna az Isten. Sőt ezekben a nehéz időkben egyre közelebb érezzük magunkhoz Őt, Aki bátorságot ad a szívünkbe és erőt a karunkba, hogy akkor is meg tudjunk állni, ha netalán elközelít a megpróbáltatás órája. Kemény Péter. 1
