Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)

1944-02-12 / 7. szám

A Luther-énekek jövője Evangélikus énekkultúránknak kez­dettől fogva az volt a fokmérője, hogy híveink milyen megbecsülésben része­sítették az egyházi zenében is nagy reformátornak, Luthernek énekeit. A legkedveltebbek voltak a reformáció századában. A történelem úgy tekint erre a századra, mint az egyházi ének- költészet és a vokális zenekultúra vi­rágkorára. Naumann zenetörténetíró írja: „Luther halála után alig 50 évre az énekköltészetnek olyan nagy gaz­dagsága tárult fel, hogy ezzel szemben mindaz, amit a katolikus egyház annakelőtte ezer év leforgása alatt a német énekköltészet terén kitermelt, csaknem semmivé válik'’. Hasonló ma­gas fokon állott az iskolai énekoktatás is. Az a tény, hogy Luther gyakorlati szempontból szükségesnek tartotta kot­tás énekeskönyveknek a kiadását, va­lamint házi haszriálatra szánt ötszó­lamú énekeknek kinyomatását, a leg­jobban bizonyltja, hogy az iskolai ének­oktatás és egyházzenei műveltség a mainál sokkal magasabb nívón állott. Luther a templomi énekzenében az igehirdetésnek csaknem olyan fontos eszközét látta, mint a prédikálásban. Minden elkövetett, hogy az ifjúságot ének oktatással az istentiszteletre kellő­képpen előkészítse. Érthető, hogy a ne­mes muzsikában kifinomult hivő lel­kek mohó vágyakozással szívták ma­gukba az új énekek szépségeit. Ebben az időben Luther énekei a reformáció eszméinek terjesztésében valósággal csodákat műveltek. Megtörtént, hogy amikor a templomban összesereglett hívek a katolikus pap tiltakozása elle­nére elénekelték Luthernek valamelyik énekét, e pillanat hatása alatt az egész gyülekezet magáévá tette a reformáció eszméit. Luther énekeinek megbecsü­lését bizonyítja, hogy a katolikusok a reformáció kezdetétől a 19. századig Luthernek 37 éneke közül 24-et vettek fel énekeskönyveikbe, köztük az Erős vár-t is. Volt azután időszak, amikor Luther­nek énekeit mi magunk szorítottuk a háttérbe. A legnagyobb pusztítást mindezideig a racionalisták végezték, akik a legszebb énekeinket elvetették, vagy ha meghagyták, szövegeiket meg­másították, dallamaikat megrontották. Örök szégyene ennek a korszaknak, hogy akadt énekeskönyv, amelyből az Erős vár-t is száműzték. Ma, amikor a XVII. és XVIII. szá­zad zenéjének a reneszánszát éljük, a zene komoly művelőinek a figyelme mindinkább Luther énekei felé fordul. A mindinkább népszerűsödő evangéli­kus korái különösen sokat köszönhet Bach-nak. Bach J. Sebestyén azzal, hogy a magasfokú zenét és a templomi koráit művészetében egybeforrasztotta, Luthernek örökbecsű korálszépségeit az egész világ előtt feltárta. A nagy költő énekkari és hangszeres műveivel olyan emlékművet állított fel Luther­nek. amely az idők végezetéig fogja hirdetni az evangélikus énekirodalom kimeríthetetlen gazdagságát. Mind­addig. míg Bach művészete él, meg­becsülésben részesül az evangélikus korái is, nemcsak a hivő keresztyének részéről, de mindazok részéről is, akik Bach művészete kedvéért kénytelen­szükségképen következett be a szakadás. A külső nyomorúság mellett azonban van ennek a helyzetnek egy nagy áldása, s ez az, hogy a norvég keresztyénség egységre talált. A „hivatalos“ egyház és a Hallesby professzor körül létrejött ébredés ma egy táborban van. Legyen imád­ságunk, hogy a külső kényszerítő erők megszűnése után se szűnjék meg ez az egység, amelynek megbontása esetén nemcsak a norvég, hanem az egyetemes keresztyénség is kárt szenvedne. Vajta Vilmos. Sergius patriarcha védőirata A reformáció első századában több reformátor és sok lelkész látta szükségét annak, hogy az általa és közössége által vallott hitvallást írásban is megvédelmezze a külvilággal, vagy más egyháziassággal szemben. Az Ágostai Hitvallást védő irat egyházunkban is, a protestáns közösségek ítélete szerint is, de bizonyosan a teljes kereszténység megállapítása szerint is olyan okmány, amelyre szüksége volt egy­házunknak, de hasznára volt az egész keresztyénségnek is. Időnként felelős emberek kötelességüknek látják, hogy azt, ami szerint élnek, védelembe vegyék először önmaguk, másodszor a kül­világ előtt is. Sergius patriarcha egy év előtt könyvet írt, védőiratot arról, hogy mi az igazság Oroszország vallásossága tekintetében. Ezt a munkát svéd nyelvre is lefordították s a kézirat áttekintése után előszót maga Aulén svéd evangélikus püspök írt. Olyan előszót, amely miatt a svéd—német egyházi barátkozásnak egy ideig akadályai lesznek. Sergius többedmagával írta a könyvet s egyelőre csak ujságközle- mények ismertetései alapián tudunk arról nyilatkozni. A patriarcha abban a meggyőződésben él, hogy az európai közvéleményt az emigrált előkelőségek és a polgári társadalom tagjai félrevezették az orosz keresztyénség helyzetéről adott felvilágosításokkal. Ezek ugyanis a könyv írói szerint nem tudják megérteni, hogy állam és egyház elválaszthatók egymástól, mert ezek szemében lehetetlennek látszik az orosz görög keleti keresztyénség cárizmus nélkül. Ez a társadalmi csoport el akarja felejteni, hogy Oroszországban forradalom volt, amely mindent megváltoztatott, tehát magát az egyházi életet is. Több. mint két évtizeden át valóban nem lehet beszélni az orosz görög keleti egy­ház életéről, pontosabban történetéről. Ezért válik érthetetlenné sokak számára, hogy ez az egyháziasság imádkozik a saját hadserege győzel­méért s tépelődnek azon, hogy vájjon az orosz egyház tényleg hiszi-e azt, amit mond és cselekszik. Sergius szerint a keresztyénség és lel­készek rendszeres kiirtásának vádja az emigráns sajtó témája és rossz­indulatú újságírók állandóan visszatérő híreinek ismételgetése. Azt állítja továbbá Sergius patriarcha, hogy az egyszerű nép Jézus intelmeit és az apostolok tanításait magában hordozza és a változá­sokban nem forradalmat és üldözést lát, hanem annak az útnak köve­tését, amit Krisztus írt elő. A lelkészi állást nem tekinti az orosz nép többé exisztenciának, hanem az állás csak úgy fogható fel, mint Krisztus igaz követése. Az új orosz egyház, amely kétségtelenül sokat szenvedett, meg­próbálja ennek* a megjelölt útnak járását és meg akar felelni az új népi ideál által megvalósítani kívánt eszményeknek. Érzi, hogy ebben az egyházban többé nem lesznek csak névleges keresztyének és sem a veszteségek, sem a lélekszám szempontjából nem fontosak a kvantitatív méretek. A patriarchátus bízik önmagában, a belső erőkben. Bízik a kánoni öntudatban és a kánoni egyház vezetésében. Az orosz egy­háznak meg van és meg lesz a szava és joga az autokefal egyházak kórusában. Mit fog szólni az európai keresztyén közvélemény ehhez az irat­hoz? Sokan azt fogják mondani, hogy a könyv veszített érdekességéből, mert egy évvel ezelőtt jelent meg orosz nyelven s napjainkban már nem annyira időszerű. Egyesek majd annak bizonyságául tekintik, hogy íme, van orosz keresztyénség. Sokan tartózkodni fognak a könyv adataira vonatkozó nyilatkozattól és attól, hogy reflektáljanak azokra a mondatokra, amelyekre bizonyosan volna mondanivalójuk. Miután azonban a védőirat anyaga és szelleme a mi szemünkben

Next

/
Thumbnails
Contents