Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)

1944-02-12 / 7. szám

Szivemben van Hallottunk egy édesanyáról, j akinek mind a két gyermekét j megölte az egyik bombatáma- 1 dás, néhány hét múlva pedig lakása is kiégett, minden hol­mija elveszett. Még a családi Bibliája is. Nehéz sorsát csodá- ' latos erővel hordozza. Megrázó egyszerűséggel mondja: nem veszett el mindenem: Isten igéje a szivemben van. Jó volna ezt a keresztyén asszonyt szembeállítani mind­azokkal, akik olyan szorongó aggodalmaskodással rettegnek attól, hogy a mostani világdú- lás sorra keríti őket is, beleke­rülhetnek a veszedelmek és a pusztítások kárvallottjai közé. Ezek bizonyosan hosszadalma- san sorolgatnák fel, hogy mi * mindent nem szeretnének elve­szíteni, — ez az asszony pedig csak arról az egyről beszélne nekik,- ami megmaradt a szi­vében. Azt hisszük, hogy ez a keresztyén asszony nagyon erős bizonyságtétel arról, hogy ha valaki a maga egész kicsiny világát elveszíti is, de nem vall kárt a lelkében: megmene­kül, mintegy tűzön keresztül... A világ ezt nem tudja meg­érteni. Mert a világ nem él Isten igéjében. Végzetes téve­dése a világnak az, hogy az élet értékeinek sorrendjét így állítja fel: egészség, gazdag­ság, öröm, élvezetek, köztisz­tesség — azután jönnek a földi életben elkerülhetetlen veszte- , ségek, kopások, egyezkedések és ezek végén jön Isten igéje. A keresztyén ember azonban itt kezdi: először jön Isten igéje és azután Isten igéje mér meg mindent, állapítja meg a sor- | rendet és teszi mindezt az em­ber lelkének megmenekülése, az üdvösség szempontjából. Aki bármit az üdvösség elé helyez, azok közé tartozik, aki Pál apostol szavai szerint füvet, fát vagy pozdorját épít a Krisztus fundamentumára. Annak a ke- resztyénségével baj van. Ezt a bajt ő maga is, más is sokszor észre sem veszi, de aztán jön idő, amelyik megpróbálja, hogy mit is épített ez az ember Krisztusra. A mostani idő na­ponként hozza ezt a próbát. Nemcsak egyes emberre, ha­nem emberek sokaságára, ez­rek, százezrek, sőt milliók éle­tére. Mert máris ennek az idő­nek a megpróbált]ai közé tar­toznak mindazok, akik rettegve töprengenek világi dolgaik és értékeik biztonságbahelvezése, megmentése érdekében és nem azon aggódnak, hogy minden rájuk vár próbáltatást hittel és Isten kegyelmébe vetett biza­lommal tudnak-e majd elhor­dozni? Sokkal, sokkal többet kel­lene foglalkozni mostanában a keresztyén embereknek hitük kérdéseivel. Ha vonakodva és nem szívesen kezdik is el a legtöbben, mégis jó volna min­denkinek azt megvizsgálni, hogy Isten igéje hogyan él a szivében. Utolsó helyen van-e? Más dolgokkal egyenlő értékű? Vagy az mégis az első? Ennek az asszonynak a példája azt bizonyítja, hogy nem az az ember van biztonságban, aki­nek a házában a legjobban el­készített óvóhely van, hanem az, akinek a szivét az Isten igé ­jének biztonságérzete hatja át. Egyik buzgó templomlátogató férfi beszélgetés közben né­hány nappal ezelőtt azt mon­dotta, hogy maga sem tudja miért, de egészen önkéntele­nül is és minden különös ok nélkül naponként többször is szinte önmagának énekelgetni kezdi az ,,Erős várunk“ utolsó sorait: Kincsünk, életünk, nőnk és gyermekünk, mind elvehe- tik, — mit ér ez őnekik, — mienk a menny örökre . . . Intsük hozzánktartozóinkat, buzdítsuk ismerőseinket, kér­jünk meg idegeneket is, hogy olvassák Isten igéjét, erősítsék vele hitüket. Hit nélkül a leg­bátrabb ember sem fogja el­bírni ezeket a szorongattatáso- kat. A hívőnek minden lehet­séges. Imádkozni még akkor is, amikor mindenki jajgat és sír és Isten kezében érezni ma­gát még akkor is, amikor a vi­lág minden ördöge kacag és ör­vendezik.

Next

/
Thumbnails
Contents