Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)
1944-10-21 / 42. szám
BftramflET Azt lehetne erre mondani, hogy kivihetetlen minden ilyenfele terv, hiszen a rádiónak ennél sokkal fontosabb éjszakai szolgálata van. Tudjuk, s valljuk mi is azt, hogy más program sem nélkülözhető, de miért ne lehetnénk tekintettel azokra is, akik éjszakai tizenkét órájuk alatt szívesen üdítenék magukat lelki dolgokkal. Sokáig azt írták erkölcsprédikátoraink, hogy az éjszaka leple alatt rengeteg bűn születik. Azt is hangoztatták, hogy az éjszaka sokszor a romlott és megrontó mulatozások céljait szolgálja. Ez mind igaz lehetett s valóban sok bűn indult el vagy fejeződött be az éjszaka leple alatt, de ma mások az éjszakai szolgálatot teljesítő emberek. Sokan annyira csak éjszaka élnek, hogy nappal még templomaikba sem tudnak elmenni. S ki vállalja a felelősséget azért, hogy ma a magyar emberek százezrei azért, mert virrasztanak érettünk, a lelki elhagyattatás állapotába juthatnak? Mert azt merjük állítani, hogy az éjszaka dolgozó ember üres pillanataiban sokat meditál, maga elé veszi lelkét, foglalkozik a lét és elmúlás gondolataival, az éjszaka misztikus hangulati hatása alatt lelke könnyebben hajlik oda, ahová hívják s a magyar államnak legalább olyan fontos, mint minden magyar egyháznak az. hogy tagjai és alkalmazottai a szó igazi értelmében nemes keresztyén lelkek legyenek. Sokszor megesett az, hogy kórházi betegek nappali meglátogatása alkalmával a többi közönyös, templomkerülő beteg kiment a szobából és tüntetve adott kifejezést annak, hogy még hallani sem akarja az egyház vigasztaló szavát. Viszont a késő éjszakai órákban, amikor az éjszakai őrök is szorongva várjak a reggelt, tömegben kérik a betegszoba lakói azt, hogy hangosabban imádkozzék a lelkész, hogy azt mindenki hallhassa és mindenki utána mondhassa. Nem valószínű, hogy olyan gyárakban és olyan üzemekben, ahol minden perc számít, de éjszakai táplálkozásra negyedórákat adnak a munkásoknak, ne nyitnák meg szívesen a nagy rádiót azért, hogy aki akarja, hallgathassa azt az egyházi közvetítést, amely felekezeti hova- tartozandóság nélkül mindenkinek szól. , Milyen egyszerű volna egy ilyen gondolatnak Amerikában való megvalósítása. Az egyházak ökumenikus alapon vásárolnának egy adóállomást és az állammal szemben köteleznék magukat arra, hogy csak éjszaka végeznek adást és csak szigorúan lelki táplálékot nyújtanak hallgatóiknak. Egyházi lapjaink többízben juttatták kifejezésre azon panaszukat, hogy a berepülési veszélyek és légitámadások miatt milyen sok •meghirdetett rádiós istentiszteleti közvetítés maradt el s ezekért a kiesésekért a rádió mindezideig nem tudta pótolni az egyházak jogos, ilyen irányú kívánságait. Csak az éjszakai szolgálatosoknak lelki gondozása érdekében milyen könnyű volna ennek a nagy problémának egyszerű megoldása. Mert abban bizonyosak vagyunk, hogy orgonistáink éppen úgy, mint lelkészeink minden egyházból készek arra, hogy az éjszaka bármelyik órájában felkeljenek és elmenjenek templomaikba, vagy a stúdióba és olvassanak, imádkozzanak, muzsikáljanak azoknak a munkában fáradó, de ettől a közvetítéstől megerősödő lelkeknek. akik bizonyosan igen örülnének az ilyen újításnak. Mert az egyházi emberek arra is vállalkoznának, hogy mint gyári, vagy üzemi lelkészi szolgálatot végzek késő éjszaka bemenjenek a gyárakba, vagy a virrasztó éjszakai alkalmazottak közé. De amilyen eredményes és áldásos volna a személyes hatás és a közvetlen együtt- lét, annyira sok időt rabló. Helyet kell készíteni, kezet kell fogni és társadalmi udvariasságokat is le kell győzni. A rádión keresztül egyszerre in médiás rés indulna minden. Gondolunk ugyan arra is, hogy milyen közel kerül ez a terv illetékesekhez és felelősekhez, de gondolunk arra is, hogy maga a magyar keresztvénség az Úrnak 1944. évében szívesen vállalkoznék olyan munkára, amely csak azoknak szolgálna, akik érettünk a legnagyobb áldozattal és egészséget pazarló munkavállalással dolgoznak „mások“, azaz valamennyiünk helyett. G. L. * 1 j*~ ^ i*y *• -M“ * * 'i pi ^ * -*• Lelkészi összejövetel. A budapesti egyházmegye lelkészei minden szerdán reggel 8 órakor a Deák-téri templom sekrestyéjéban áhítatra gyűlnek össze, I utána megbeszélést tartanak. Ezúton is meghívják a vidékről jött és Budapesten, vagy a környéken tartózkodó lelkészeket. ság ez a sóhaj .az Isten kegyelmi széke felé. Legyen Isten szava drága nékünk és töltse el lelkünket hála Isten iránt, kinek kezébe tehetjük elhunytainkat a magunk életével együtt. Vándorutun- kon a fájdalmak között az örökké- i valóság fényessége ragyog reánk. A menyország felragyog előttünk iga- zabban, mint bármikor azelőtt életünkben. De ugyanekkor megnövekedik a 1 szeretet is a még életben levő hozzátartozóinkkal szemben, kiknek érdekében mindent meg akarunk tenni, ami csak rajtunk áll. Az áldozatos és szolgáló szeretet útján mi kapunk mégis a legtöbbet, és mi növekedünk egyre mind az áldások elnyerésében, mind annak másoknak való adásában. Ez az út lesz természetessé számunkra azért is, mert hősi halottaink ezen az úton adták oda mindenüket, még saját életüket is. Az Ür áldja meg ökei és áldja meg emlékezetüket. Az Urban van a mi szabadításunk. Viljami Kalliokoski földmívelésügyi miniszter esti áhítatot tartott a finn rádióban. Alapigéjét a 3. Zsoltár 8—9. verséből vette: „Kelj fel, Uram, szabadíts meg engem Istenem, mert te verted arcul minden ellenségemet, a gonoszok fogait összeverted. Az Úré a szabadítás, legyen a te népeden a te áldásod”. Az Ige felolvasása után ezeket mondta: Az emberek a szabadítás nagyobb szükségét érzik bizonyosan most, mint bármikor máskor. Ezer ok van arra, hegy szabadításáért és segítségéit kiáltsunk. A veszedelmek megsokszorozódtak és a legkülönfélébbek. A veszélyben levők száma felbecsülhetetlenül nagy. VeszélybenN vannak az egyesek, de az otthonok, falúk városok és egész földrészek is, sőt egész népek is. Napjaink egyik ismertetőjele a védtelenség. Finn népünk az utolsó évek során megpróbálta a veszedelmek I nagyságát. Nemcsak fiaink — kik a I frontokon ezren és ezren adták életü- i két — éltek állandó veszedelmek között, de az élet mindenegyes területén életveszedelemben forogtak az emberek. Például a téli háborúban ellenséges repülőgépek többször repültek a hazai front felett, mint a harctereinken, hogy halált szórjanak mindenfelé. Ugyancsak a mostani háborúban időnként és helyenként a légiveszély különösen nagy volt. Ugyanerről tehetnek bizonyságot azok a Karjaiéból mene- küüek, kik még életben maradtak, mert sokan közülök házuk kapujában estek áldozatul a civil társadalom ellen elkövetett légitámadásoknak. Mind az elmúlt nyáron, mind pedig a múlt év nyarán határfalvaink asszonyai és gyermekei közül sokan jutottak a partizán csapatok embertelen támadásainak célpontjául és életüket átdobták fel. Ez a veszély bizonyosan sokakat elvezetett az Ür felé való kiáltáshoz. De nem is hiábavaló az Űrhöz való segélykiáltás, hiszen Ö volt az, aki megígérte,, hogy arcul veri minden ellenségünket és összetöri az istentelenek fogait. A segítség kapása mégis ahhoz a feltételhez van kötve, hogy mi az ö népe vagyunk. „Az Úré a szabadítás. Legyen a te népeden a te áldásod.” Ha az Ür népe vagyunk, akkor Tőle várjuk szabadításunkat, ha nem az övé vagyunk, akkor reményünket mindenütt máshol próbáljuk beváltani, segítséget pedig nyugatról, keletről és délről várunk. Az Ür segítségét, igaz, 5
