Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)

1944-10-21 / 42. szám

MNGBMHBií

Az elmondottakból kitűnik, hogy mennyire helytelen és igazságtalan az az elterjedt felfogás: Erdélyben nincsenek magyar evangélikusok! Bizony, sok ősi magyar evangélikus gyülekezet templomtornya emelkedik Erdélyben is az ég felé és számos faluban és városban hirdetik tisztán Isten Igéjét magyar nyelven. A felsorolt egyház- községekben 35 magyar evangélikus lelkész hirdeti az evangéliumot Erdély északi és déli részén, valamint a peremvidékeken.

De az elmondottak által nem csak ismertetni akartam erdélyi magyar evangélikus gyülekezeteinket, hanem szeretném felhívni az olvasókat, hogy imádságaikban hordozzák sorsukat. Nehéz idők járnak felettünk is, de ottani testvéreink felett még nehezebbek; hogy egy test tagjai vagyunk, ez legjobban abban bizonyosodik be, hogy mindannyian felelősséget érzünk sorsuk iránt. Pósfay György.

Hírek Finnországból

50 éves a sortavalai diakonissza anyaház. 1890-ben alapították meg a Sortavalai Evangéliumi Szövetséget, melynek lelkes tagjai közül az egyik Jenny Ingmann, ki a négy évvel később megalapított Diakonissza Anyaház első főnökasszonya is lett. Ez az égőszívű papleány Jenny Ingmann, vagy ahogy később finnesített nevén hívták: Ivalo, a sortavalai diakonissza intézetnek nemcsak első vezetője és megalapítója, hane^i a legfigyelemreméltóbb ajándékozója, támogatója és leghűségesebb imádkozója is volt Munkájáért nem fogadott el fizetést, sőt az intézet hiányáét egészen az evőeszközökig saját vagyonából igyekezett beszerezni. Jellemző, hogy 1921 telén betegágyán azon imádkozott, hogyha lehetséges, élje túl március 1 -ét, csakhogy az akkor érvénybe lépő tanítói nyugdíját is az intézetre hagyományozhassa. Isten meghallgatta kérését, halála március 5-én következett be. A másik igen mély nyomokat hagyó személyiség az intézet 50 éves történetében Otto Aarni- salo esperes. Az ő érdeme, hogy az intézet felavatása után 14 esztendővel, 1908-ban egy az idők követelményeinek megfelelő hatalmas kórházat adhattak át hivatásának. Bár az intézet 50 éves évfordulóját a Szovjet területi igényei miatt Kuopioban tartják meg, tehát nem is az intézet székhelyén, mégis nagyon sok okunk van — írja az intézet jelenlegi vezetője Pentti Erkarno — hálát adni Istennek, az Ö nagy szeretetéért. Hiszen Ö volt az, aki megengedte, hogy az 50 év alatt 640 diakonisszát képezhettünk ki, kik közül a legnagyobb rész gyülekezeti munkában hirdette és bizonyította életével is az irgalmas Jézus Krisztust.

A finn hősi halottak ünnepén Johannes Björklund finn tábori püspök üdvözletei írt az egyik katonaujságban: A gyász Isten angyala, mely közelebb akar vinni bennünket Megváltónkhoz. Barátunk, mely kézen fog, hogy Isten Országába vigyen bennünket. Utunk sokszor nehéz, sokszor igen komor, de célunk gyönyörű és pompás. Gyakran felsóhajtunk szívünk mélyéből, mikor a szenvedés útját járjuk. Legyen imádtor nélkül való nyáj szétszóródik és pusztító erők martalékává lesz (Máté 9:36). A kiomlott pásztor-vér pedig összetartó erő, mert még holta után is beszél (Zsid. 11:4).

Mindezek súlyos kérdésekké váltak egyházkerületünk életében. Vigyázó tisztem (Csel. 20:28) kötelességének teszek eleget, mikor minderre felhívom a figyelmet s arra kérek minden egyházi alkalmazottat, hogy maradjon őrhelyén s teljesítse lelkiismeretesen vállalt kötelezettségét a végső lehetőségig. Azt meg tudom érteni, ha valaki családját a szolgálati helyénél, emberi megítélés szerint, nyugodtabb és biztosabb területre óhajtja eljuttatni, bár egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a veszedelem, de Isten megőrző kegyelme is mindenütt egyformán közel van, az egyház elöljáróitól azonban a feltétlen helytállást várom el.

Hogy a „végső lehetőség“ pillanata mikor érkezik el, azt ki-kí csak maga tudja megállapítani. Istennek fiai, akiket Isten Lelke vezérel (Róma 8:14), akiknél Isten igéje a lábak szövétneke és az ösvény- világossága (Zsolt. 119:105), ha Isten előtt elcsendesedve s cselekedetük történelmi felelősségének tudatában keresik ebben a kérdésben is Isten akaratát, nem fognak felelet nélkül maradni s erőt is fognak kapni arra, hogy Isten akaratának engedelmeskedni tudjanak. A magam részéről bizonyságtételkép csupán azt kötöm a szívekre, hogy látásom szerint a pásztornak a nyáj mellett a helye s ehhez számomra biztatás az az ige, ami ezekben a napokban különösen drágává lett előttem: „Semmit ne félj azoktól, amiket szenvedned kell: Imé, a Sátán egynéhányat tiközületek a tömlöcbe fog vetni, hogy megpróbáltassa- tok és lesz tíz napig való nyomorúságtok. Légy hív mindhalálig és néked adom az életnek koronáját“ (Jel. 2:10).

Éjjeli szolgálat

Rendőr- és postás-istentiszteleteken, béke években éppen úgy, mint háborús esztendőkben a szolgáló lelkész nem egyszer állapította meg. hogy hívei közül sokan elszundítottak. Az egyház humorgyüjtői érdekes történeteket jegyeztek fel az ilyen esetekből, hogy a szomszéd, sok esetben pedig az igehirdető lelkész beszédének valamilyen frappáns fordulata miként ébresztette fel az alvókat. Városi gyülekezetek lelkészei azonban éppen szolgálatuk igen személyes tapasztalatai alapján győződtek 'meg arról, hogy az istentiszteleten alvókkal szemben más mértéket kell alkalmazni.

Háborús időkben minden állam lakosságának jelentékeny része éjszakai szolgálatot is végez. Ez elkerülhetetlen. Még felelős vezető állásban lévők is többször elismeréssel adóztak azoknak a magyar férfiaknak és nőknek, akik a legfontosabb területeken: vasút, posta, rendőrség stb. ercnfeletti munkát végeznek. Ezek közül sokan jobbára az éjszakai szolgálatra rendezkedtek be s majdnem teljesen kiesnek a nappali életből.

A százharmincadik zsoltár ír arról, hogy az őrök minképpen várják a reggelt. Ezek az áldozatos nagy munkát végző férfiak és nők este hattól reggel hatig mozdonyon ülnek, távírógépet figyelnek, a sziklapincében vigyáznak álmainkra s a mind közelebb kerülő harctereken fogják, mint katonák fegyvereiket, csak azért és főképpen azért, hogy ébrenlétükkel. védelmet és oltalmat nyújtsanak a nagy nemzeti közösségnek.

Ezekre az emberekre gondolok hálás szívvel mindnyájunk nevében, mikor azt mondom, hogy milyen szép, okos és helyes volna, ha a magyar rádió is gondolnia rájuk és számukra éjszakánként programot nyújtana. Nem kellene hozzá más, mint egy lelkész és egy orgonista. Milyen erőtadó perceket kapnának, ha a legszebb magyar egyházi énekek dallamaiból adnának szent muzsikát a virrasztóknak s utána oda- állna báimilyen felekezetű pap a mikrofon elé és felolvasná valamelyik középkori magyar lelkész hálaadó, vagy könyörgő imádságát s később a legöregebb Károlyi, vagy a legzamatosabb Pázmány szövegekből idézne néhány mondatot azoknak, akik hallgatják ezt a váratlan, de örömmel fogadott műsorszámot.