Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)

1944-10-07 / 40. szám

záiktatva. Az események a maguk ridek valóságában prédikálnak a gondolat szárnyain keresztül — s most igazán a szentlélek ereje eleveníti fel minden népnek a maga gondolkodása szerint érthetően a nagy finn prédikációt. Hallgatni és befogadni kellene az egész világnak ezt a finn prédikációt, amely egyszerűen és tanulságosan száll Nyugat, Dél és egyszer majdan Kelet felé is.

A finnek nagy európai rokona: mi, a magyarság folytatjuk azt a küzdelmet, amelyet ők előttünk kezdettek meg. Itt most testvérkezek vették át a lehullott fegyvert, és imádságos szívek viszhangozzák Észak imádságát s a rokon népen a sor, hogy Isten katonái közé állva mutassa a finneknek: most immár nekünk is többet, erősebben és igazán magunkért kell harcolni a győzelemért. S a finnek is tudják s mi is tudjuk azt, hogy amíg Ök küzdelmeikben majdnem az egész világ csodálatával harcoltak és buknak el, nekünk közelben és távolban ádáz ellenséggel kell megküzdeni. Kétszeres háborút folytatunk. Fegyverrel ágyúval kell védelmeznünk országunkat. S harcolnunk kell hitünk védelmében is, hogy hűségeseknek találtassunk az örök bíró előtt. Ez legalább egy szemernyi keresztyénség akar lenni, olyan, amelyik az István vértanú ajkán elhangzott utolsó szavakat szeretné megismételni ellenségeink előtt és ellenségeink felé. Hegy miként fogadják a magyarság prédikációját, azt talán nem tudjuk meg sohasem. S nem is döntő kérdés ez sem a győzelem, sem a martirium állapotában. De szükséges és jelentős a mi nagy küzdelmeinkben.

Ha majd a háború elmúltával Krisztus szerelmétől megigézett evangéliumi lelkek maguk elé veszik a nagy háború „epizódjait” tiszta tárgyilagos keresztyén szempontból: csodálkozni fognak azon, hogy a legkegyesebb finn nép papjai és katonái milyen nagyszerűen tudtak fegyverrel is harcolni hazájuk védelme érdekében s ez a keresztvén szellemmel átitatott harc nem szerzett számukra a világ előtt gyűlöletet. Más nemzetek több gyűlöletet arattak maguk és történelmük számára. Mi reménykedünk abban, hogy az örök bíró kegyelmesen Ítélkezik és mi reánk is olyan atyai szemekkel tekint, mint finn testvéreikre.

Egy nép és egy ország tragédiája után, a rokon nemzet és a rokonok minden népe gyászolja a testvéreket. Fáldalmában mégis rengeteg vígasztalás szava csendül fel, inkább mennyei, mint világi oldalról. S ha nagy küzdelmeinkben azt a győzelmet érhetnénk meg. hogy minket is igaz keresztyénségben élőnek Ítéljen a körülöttünk élő világ, ez a győzelemben is és a vereségben is nagy tisztesség volna. Mert azt érezzük, hogy a finnek vereségük ellenére is győztek. Ennek a háborúnak morális győztesei között ott van a finn nép.

Milyen kevesen hitték nagypéntek délutánjának sötétjében azt, hogy a leromlott templom belátható-időn belül felépíthető? G. L.

„Magyari keresztyénség“

IV.

A keresztyénség az erőtlenség és gyávaság vallása ?

Helló János, ,,A kastély árnyékában” c. regény lelkipásztora, nemcsak azért alkotja meg a „magyari keresztyénséget”, mivel felismerése szerint a keresztyénség a maga eredeti formájában nem felel meg a magyar embere egyéniségének, hanem azért is, mivel szerinte a keresztyénség nem tud kitermelni olyan erőt, harcias, bátor, mindenre elszánt magyarokat, akik megtudnának állni a magyarság ellenségeivel szemben. Ezért propagálja a „magyar keresztvénség”-et, amely kitörli a magvar telkekből „az alázatosság és gyávaság szégyenbélyegét” és helyükbe a „bátorság virágát” ülteti. Ennek a „virtusos keresztvén- ség”-nek egyik — „László király az Ur prófétája” által hirdetett — alaptétele: „ki fegyvert nem ragad, fegyver által vész el.” Prófétái is nem . mezítlábosok, kólikálók és síránkozók”, hanem „férfiak, magyarhoz illő kiválasztottak.”

Nem újak azok a vágyak, amelvek a keresztyénséget erőtelenség- gel és gyávasággal vádolják meg. Már Nietschze is „bölcsen” világgá kiáltotta, hogy a keresztyénség embereszményében nincs semmi harciasság és férfiasság. Nem aktivitásra, hanem passzivitásra nevel. Éppen ezért — mondják ma is sokan — a keresztyénség által kitermelt saját

B&NCaikUM

Boldogulás kérdése a nevelő-oktató középiskolában

E fentebb vázolt természeti és szellemi erők megléte, jó irányba való terelése és terelődése egyesek és közösségek sorsának diadalmas útját eredményezi. Hiányuk vagy meglétük alacsonyabb foka eredménytelenség, küzdelem, bukás, előidézője, melyből önmagunknak, a társadalomnak, a nemzetnek, a hazának mérhetetlenül nagy kára származik. Az elmúlt idők nagy szelleme egy nemzet értékét kiművelt fői sokaságában látta. Nem parancs-e ez még ma is nekünk, a késői utódoknak? Nemzetünk sorsa jobbrafordulá- sának és jövőben való megmaradhatá- sának egyedüli záloga: jelenkorunk

Isten-ajándékainak, gyermekeinknek nagyszámú kiművelt fővé való nevelése. Minden bukás, minden megtántorodás és eltévelygés egy-egy seb, egy-egy űr, mely hosszú ideig fáj és tátong, orvoslás hiányában elfekélyesedik, s jelentheti valamely testben és szellemben erős nemzet szégyenteljes bukását. Egyénen áll vagy bukik a nemzet, él igazi életet a társadalom, vagy halódik. Egyének világának tiszta erkölcsisége, kiművelt szellemisége, alkotó tevékenykedése építi egyedeknek és közösségeknek, társadalomnak és nemzetnek egyaránt a boldog és megelégedett életet, kultúrák tiszta fenségében ragyogó világát. A kiművelt fő nem önmagáért van, nem annak tulajdonosáért, hanem mindenkiért, de legfőképpen a nemzetért. Mélyértelmű feladatvállalás ez, mely fokozatosan válik tudatossá a te- mészeti és szellemi világ mindinkább behatóbb megismerése során.

A gyermek, aki elindult képzelete alkotta rózsás elgondolásokkal, serdülőkorán át ifjúvá lett. Fejlődött, ismereteket szerzett, egyénisége kialakult, önismerete erősödött, célkitűzése, s Istentől rendelt hivatása tudatossá vált, megértette az élet célját, feladatvállalásának tudatosságában éli alkotóan tevékeny életét.

Az út vége felé járunk már. A közösségek világából kiszakadt gyermek végigjárta a maga kettős útját, kiszakadva és vissza-visszatérve abba a közösségbe, mely őt annyi szeretettel és odaadással nevelte, s bocsátotta a boldogulás útjára. Talán egy percig sem gondolt arra e kicsiny közösség, hogy erőben és terjedelemben gyermeke mindenegyes lépésének megtétele által csökkent nevelő és ható ereje. Átvette azt tőle az iskola, s a rajta kívül álló világ: a társadalom, az ismeretségek, a természet. Azonban ne feledjük azt sem, hogy diadalmas pályák kibontakozása és szánalmas bukások létrejötte fellelhető abban a csirában is, mely e kis körben, a családban vetődött el a gyermek testében vagy lelkében.

Láttuk az utat, melyet meg kell tennünk, láttuk annak tisztaságát és fennköltségét, nem lehet más feladatunk, mint közösen együttmunkálkodni azért, hogy annál nagyobb öröm és megelégedés érjen bennünket akkor, amikor egy életút megtétele után elénk lép az az emberideál a maga értékjegyei összes5