Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)
1944-09-30 / 39. szám
csak be kell hajtani a siralomházba s akkor letöröltetett a történelemből minden olyan, amely eddig sokat számított s kezdődik újra egy új élet, amelyben kevesebb egyéni gondolat, személyes érték és képesség fog eltűnni és kirajzolódni az életben. A magyar keresztyén ember gyakori pogányságában olyan sivatagi nyugalommal szokta ismételgetni bátorságából és részben hitéből fakadt mondását: csak egyszer kell meghalni ív. ö. Jelenések könyve első és második halál stb.i s lassan áthatja a nemzet többségét hazánkon kívül is ez a tétel. Mind többen hangsúlyozzák ki azt a mondatot, hogy ez a nagy küzdelem jelenti az életet, vagy a halált. S ebben a nagy tétért szolgáló viaskodásban annyira a végefelé látszik közeledni minden, hogy a borúlátás lett erősebb a világon, mint a derűlátás. Még vannak Európában politikusok, mérnökök és katonák, de mindezeknél sokkal nagyobb számban hivő keresztyének, akik vallják azt, hogy a mostani siralomház-helvzet csak látszat és sem nem prófécia és sern nem valóság. Sokak sorsa pillanatnyilag, de nem Európa nagv temetkezésének ideie. Ennek a földrésznek bűnös népei, hitetlen politikája és ítéletre megérett élete által kell menien mindezeken a borzalmakon, de így megy át ez a világ a halálból az életbe! Egv évtizeddel ezelőtt a klasszikus szellemben nevelődött eleink még merték hangsúlyozni az eUthanázia szépségeit Beszéltek arról, hogv embernek nem lehet dicsőbb sorsa annál, mint szépen, békességben és teljes lelki nyugalomban meghalni. Majdnem úgy, mint azt Sokrates után sokan hirdetik. Technikai túlkultúráltságuhkban azonban megszokta a városi lakosság azt, hogv vannak üzemi balesetek, amelvek a szükséges termelés elkeri'dhetetlen függvényei. Az autózó aranvifiú és arany leány bizonvosan nem gondolt sohasem arra. ami- , kor őrült sebességekkel nyargalt Európa szépséges terein végig, hogy az oiaitelepek munkásai milyen életveszéllyel termelik számukra a hajtóerőt? Csák élvezik mindazt, ami valahogy rendelkezésükre áll. IIven emberekből nagvoii messze áll az a mondat: d”ága áron vásároltattatok meg. Mert immár azt lehet állítani, hogy az a lehetőség: Euróna Európa tnaradjon hazánk megmaradion, a kere^ztyénség álljon és éljen nemcsak templomokban, hanem a gyermeki és a felnőtt színekben is. ezért most fizetni keb. Valamikor az egész Euróna íngven. kegyelemből, örökségképpen kapta azt a jogot, hogv európai, pú reánk nézve nedig e7t. hogv magvar és evangélikus. Ma ezeknek a jogoknak biztosítása f’dekében fizetni kell. Öl van korszak gyermeke lett idősebb és a fiatalabb nemzedékünk egyformán, amelvek a jövendő biztosítása érdekében siralcmbázba került, kimondhatatlan testi lelki kínokat ismer meg, zavaros gondolatokkal gvötrí és gvötörteti magát. Néhánv magvar ember neve ismeretes előttünk, akik a háború szele elől elmentek Amerikába vagy Ausztráliába. Azt mondják ezekről. hogv ió orruk volt s ma boldogan sütkéreznek e két dúsgazdag föMrész bőségének részükre is nyitott alkalmaiban. Nem ismerik az elsötétítést úgy, mint mi. Anvagi lehetőségeik magyar voltuk ellenére — amennvire a legutolsó híreink megbízhatóknak nevezhetők — tökéletesek voltak S mégis az a belvzet. hogv mi sokkal kevesebbet gondolunk reáiuk, mint ők reánk finomabban fogalmazzák meg helyzetünket. mint mi, de nagyjában azt hisszük róluk, hogy puha ágyukban mégis irigyelnek minket s nagv csendességükben mégis imponál nekik az a magvarság, amelyik ma szembe néz a reáváró eseményekkel. Az utolsó négy hétben világrengető események zailottak le közeli és távolabbi szomszédságainkban. A történések komolv intésekkel terhelték meg a mindent tudni akarók lelkét. Emberileg érthető kétségboesés tartja izgalomban a lelkeket. S ebben a helyzetben a haditudósítók, uiságírók, frontkatonák. államférfiak mind panitisztet vállalnak és hirdetik az emberi bölcsesség és részvét vigasztaló szavait. Ezen a munkán bizonvosan ^nn áldás, mert embereknek egymással szemben csak egv kötelességük lehet: egymást nem rémíteni, hanem egymás lelkét ápolni és vigasztalni. Mindegyik keresztvén egvház legelsősorban tisztában van ma eme tisztének kis és nagy parancsolataival. Erősíteni, vigasztalni, megtartani kell a lelkeket. A siralomházban is és a siralomház előtt is. ElftNGÍllKIffllT magyar testvéreinknek, hogy ott fenn északon is igaz az ének: Erős vár a mi Istenünk. De elsősorban igaz ott is, amit egyszer így mondott az Ür: Mert én ti- vcletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Toivo Laitinen lelkésztestvérünk a legutóbbi katonaujságban így írt: „Istenbe vetett hitre van szükségünk. Hinnünk kell abban az Istenben, kinek kezében vagyunk minden percben és aki végre is hajtja igazságos céljait a mi népünk életében is”. Ha aggodalmaskodó szeretettel gondolunk most rájuk, legyen megnyugtató, hogy a legnehezebb pillanatokban sem felejtettek el a finnek, hogy ebből a világégésből csak az. Istenbe vetett hittel tudnak megszabadulni. Legyen ez megnyugtató üdvözlet, de szolgáljon erősítésül is nekünk, hogy magyar népünknek és evangélikus egyházunknak is a megplóbáltatások idején csak egy hely áll rendelkezésre, ahol segítséget remélhet, s ez Isten egyetlen Fiának, a Krisztusnak Golgotán felállított keresztje, ahol az egyetlen Fiú vére kiált magyar evangélikus egyházunkért is az Istennél engeszte- lésért. Legyen azonban ez a finnországi üdvözlet emlékeztető is arra nézve, amit Jakab apostol levelében a Szent Lélek így fogalmazott meg: Mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése. Molnár Rudolf. g Magyar vértanúk nyomában Petőfit az a gondolat bántotta, hogy ágyban, párnák közt kell meghalnia. „Lassan hervadni, mint a virág, Amelyen titkos féreg foga rág. Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál, Mely elhagyott, üres szobában áll.” Minket a mostani időkben olyan gondolatok gyötörnek, vájjon nyugodt, csöndes halál lesz-e osztályrészünk? Nem kell-e otthonunkon kívül, menekülés közben az országút szélén elpusztulnunk? Nem vár-e ránk az a szomorú sors, hogy egy összedőlt óvóhely romjai közül húzzák ki holttetemünket? Vagy szétszaggat a bomba s mint fel nem ismerhető hulla kerülünk a közös sírba. Mert a halálnál van kínosabb és gyötrelmesebb valami. Annak az elgondolása, ami vele összefüggésben van: hogy mennyi szenvedés, megpróbáltatás vár reánk, míg odáig eljutunk, ahol már nem fáj semmi. A halál maga kegyes, de kegyetlen, borzalmas lehet az út, ami odáig vezet. Gyóni Géza így kesergett erről: „Aláztál, Isten, barmok vályújáig, Hajcsárt rendeltél úrnak én fölém”. De bármennyi szenvedés, még a legkínosabb halál sem jelenti azt, hogy valaki a vértanúk seregébe beállhat. A vértanúsághoz a szenvedésen, a halálon kívül más is szükséges. Az őskeresztyén egyházban azok lettek mártírok, akik nemcsak bizonyságot tettek Krisztusról, de ha kellett, azt halálukkal is megpecsételték. Készek voltak a vérkeresztségre, ami annyit jelentett, hogy a cirkuszban a fenevadakkal viaskodtak, nem féltek, ha keresztre feszítették, vagy karddal végezték ki. Készek voltak a tüzkereszt3 É
