Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)
1944-09-30 / 39. szám
mmiEiET Finnországi üdvözlet Noénak galamb volt az összekötő a bárka és a felszáradt földdarab között. A finn és a magyar egyház között sok más öszekötő mellett Isten e sorok íróját is kiválasztotta arra, hogy hírt vigyen a távoli finn testvérnépnek magyar evangélikus egyházunktól és annak életéről. — Igen megható lehetett az a pillanat, mikor Noé megpillantotta a galamb csőrében a felszáradt föld örömüzenetét, az olajfa ágat. Bizonynyal örömmel hozta maga a galamb is. Hisze" mindketten Istentől kapták az örömüzenetet, csak az egyik vitte, a másik meg kapta. A lényeg mindkettőnél ugyanaz volt: Isten megbékélt az emberrel. Van megváltás az örök pusztulásból. Él az Ür. Ilyen megható pillanatok kísérték egész finnországi tartózkodásomat, mikor beutazva az országot különböző helyeken, különböző emberek előtt adtam át a magyar evangélikusok üdvözleteit. Soha se lehet elfelejteni azokat a csillogó szemeket, melyek egy-egy ilyen alkalomkor, bár könnyektől elborítva, mégis arról a boldogságról tanúskodtak, melyet mindenegyes hallgató így fogalmazott meg: Istennek legyen hála, mégsem vagyunk egyedül. Finn testvéreink ott fenn északon igen hajlamosak arra, hogy szomorúan megállapítsák: olyan kevesen vagyunk, napról-napra fogyunk, s ügyünkkel az egész világon annyira egyedül vagyunk. Az ilyen hangulatban el lehet képzelni, milyen kedves és Istenhozott vendég az, ki részben azért jött, hogy bizonyítsa azt az igazságot, hogy finn testvéreink nincsenek egyedül. Talán soha jobbkor nem jöhetett volna finn testvéreinktől a szeretetteljes üdvözlet magyar evangélikus egyházunknak s benne mindenegyes evangélikus hívőnknek, hogy a finn egyház megpróbáltatások között is gondol magyar testvéreinkre. A magyar városok és falvak bombázása nemcsak nekünk, de finn testvéreinknek is fáj. Mikor magyar templomok és épületek dőlnek romba, azok nemcsak magyar szíveket tesznek szomorúakká, de finn evangélikus testvéreink is meglátják azokban a jóságos Isten megpróbáló, vagy dorgáló szeretetét, melyekkel fel akarja ébreszteni mind a magyar, mind a finn egyházat. Mikor magyar katonák hősiességéről érkezik hír, az nemcsak minket tölt el büszkeséggel, de finn testvéreink is boldogan tapasztalják a boldog igazságot: nem vagyunk egyedül. És mikor azt jelentik, hogy ebben, vagy abban a városban, vagy ütközetben ennyi meg ennyi magyar vesztette életét,-akkor nemcsak magyar evangélikusok hullatnak könnyeket,- hanem finn testvéreink is imádságra kulcsolják kezüket s könyörögnek a kegyelmes Istennek, hogy legyen az elköltözőitekhez a Krisztus véréért irgalmas. Legyen hát boldog üdvözlet a megpróbáltatás idején magyar evangélikus népünknek: nem vagyunk mi sem egyedül. Finn testvéreink imádkoznak értünk. Figyelmünk, érdeklődésünk minden bizonnyal most még erősebben északra irányul és megrettent szívvel, talán félelemmel is arra gondolunk, hogy mit hoz a holnap finnjeinkre. A szem- és fültanú boldog tapasztalatát hozhatom 2 Siralomház A halál álmából feltámasztott középkori igehirdető Európa bármelyik nagyvárosában tömeges hallgatókra találna napjainkban. Az a reformátori lelkész, aki a miszticizmus emlőin keresztül is magába szivta a nagy tételt: az élet a siralom völgyében folyik, színes és biblikus képzeiőerejének fénye elé állítva a borongásra alkalmas mondatot, órákon át tudja ecsetelni hallgatóinak azt a nagy örömet: megszabadulsz a halál árnyékának völgyétől. Lehet, hogy a középkori ember és a reformáció boldogságától ittasult emberi lélek örült a halál közeledésének s lehet az is, hogy a iegigazibb muzsika és költemény az volt, amit Bach János Sebestyén „kántorunk“ írt meg minden evangélikusnak: Komm süsser Tod (nem egészen sikeres fordításban így énekük nálunk: Jöjj síri csend . . .) s bizonyosan, ahogy a mai evangélikus egész idegzetében megremeg, amikor nemcsak Operaházunk, hanem a világ legjobb oratórium énekese, a mi hűséges leányunk ajkain is felcsendül legkedvesebb hallgatósága előtt ez az ének. Bizonyítani nem tudjuk, csak vakmerőén merjük leírni azt, hogy Munkácsy Mihály Siralomház c. festménye is abból a békéscsabai evangélikus vallásosságból fakadt inkább, amely a Tranoscius levegőjéből aradt feléje az evangélikus vendéglátó házban (Vidovszky-család). Korunk embere, a harctéren és a légitámadások borzalmai alatt átéli a halál közellétének keserűségeit és örömeit, szabad és védett perceiben olyan átszellemülten sóhajtozza: szép az élet. Ez az életigenlés békeévekben is hedonismusokban mutatkozott meg a világ felől nézve a dolgot s papi szemmel nézve napjainkban abban mutatkozik meg, hogy nemcsak egy nap a világ. A legutolsó hónapok politikai és katonai események súlya alatt olyan tömegszomorúság van kialakulóban, amelyre példa eddig Európa történelmében nem igen volt. Túlzás és skepszis nélkül lehet írni és mondani azt, hogy Európa siralomházban él. Sokan átírnák ezt a mondatot s hangzatosabbnak, vagy megfelelőbbnek tartanák ezt a kifejezést: halálraítéltetett ez a világ, de a lényeget véleményünk szerint az első kifejezés mindannyiunkhoz sokkal közelebb hozza. Nem követjük a napisajtót s nem akarunk sem ijesztő számokat lemásolni a hírirodák adataiból, hogy Párisban hány ember ült siralomházban és Bukurestben hány ember állíttatott vésztörvényszék elé. Nem akarjuk hallani azt sem, hogy Észak-Finnországban élő testvéreink közül hányán menekülnek s tudomásul vesszük azt is egyszerűen, hogy bulgár és török testvérnépeink sok tagja álmatlan éjszakáin meditál vélt és valóságos keresztjárásain. Hazánkban is megülte a szomszéd és messzi államokban élő keresztyén és rokon testvéreink szenvedése a magyar lelkeket s a magyar emberek közül már sokakat közelről érdekel az erdélvi székely csücsökben lezárt magyar evangélikusok és reformtáusok és katolikusok sorsa. Ők is sokunkkal együtt, magyarokkal és egyéb európaiakkal átélik a siralomház keserűségeit és bizonyára vigasztalásait. A siralomházban a halálraítélt mellett ott van a hatalom fegyverese töltött gyilkos szerszámával, ott van a családi részvét s ott van az evangéliumi vigasztalásra kényszerített szolga, akinek meg kell nyitnia száját s szavában annyi erőt keli hoidoznia, hogy megnyithassa a halálraítélt szóméit s azokkal megláttassa az Örökkévalóság pitvarát. Ha ma a siralomházban élő Európa hivő tudna lenni, még a maga hitetlenségeiben is, akkor ez a siralomhózi rövid idő nem is volna olyan katasztrofális! A kérdést azonban Európa nem nézi ennyire egyházi oldalról. Még rengeteg emberi, politikai és katonai vonatkozást kevernek ebbe a valóságba. Hangoztatják ennek a háborúnak elsősorban pénzügyi és területi gondolkodását. Beszélnek arról, hogy az európai kis nemzeteket meg kell szüntetni s akkor soha többé míg a világ áll, nem kell írni a newyorki újságírónak arról, hogy a Hargita vidékén élő népecs- kék legfőbb kívánsága a revízió. Azt mondják, hogy így Európa tökéletes rendezettség-állapotába kerülne: egy állam lenne, amelyik elfe1 ejtené az európai kultúrát, melynek eddigi alkotásait már mások c1:Tte elpusztították. Leszegényít ették; idegileg tönkretették, immár
