Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)
1944-09-02 / 36. szám
MUKHMBBff Kézzel szedett kövekből Micsoda nagy események áradata zúg most végig az emberek életén. Országok sorsa fordulópontokra érkezett. A nagy küzdelem erőfeszítései csúcspontra jutottak. Mint amikor a hosszú távfutó versenyen az utolsó fordulónál az élen járók egyaránt figyelnek a maguk és a mellettük küzdők erőtartalékaira, úgy számítgat- ják a háború versenyfutói a győzelmi cél előtt: Ki bírja jobban vagy ki fog kidőlni hamarabb? Mi sokszor és sokféleképen mondottuk ezekben az években, hogy az élet minden dolgai, még a legnagyobb, még az évszázadok útját eldöntő dolgok is valójában apró eseményekből, kicsiny jelentőségű történésekből, gyakran figyelembe sem vett jelentéktelenségekből tevődnek Össze. Ez nem a mi bölcsességünk. Az evangélium sokszor figyelmeztet a kicsiny dolgokra. Mustármagról, mező füvéről, morzsákról, kévésén való hűségről beszél. Aki majd valamikor e mostanvaló háború küzdő erői között meg fogja keresgélni a lelki tényezőket, tömérdek ilyen mustármagnyi erő megbecsülésére fogja tanítani az embereket. Mi azonban kezdettől fogva és most is hiszünk az imádságok és könnyek erejében, a gyengéknek látszok nagy jelentőségében, az alázat roppant teherbírásában, a hit és az áldozat megváltó erejében. Mert bizony mindenre gondotviselő Atyánk van, akinek tudta nélkül egy hajszál sem esik le fejünkről. A kicsinyhitűek és túlokosok figyelmébe ajánlunk egy most olvasott történetet. Szentmihá- lyiné Szabó Mária beszélte el az elmúlt héten az egyik napilapban egy tanítókisasszonyról, aki egy apró faluban elhatározta, hogy templomot fog építeni faluja számára. Egész heti munkáját mindig tönkre tette a templomhiányzás és a vasárnapi korcsmázás. Először tojásokat gyűjtött, azután kézimunkákat árusított, azután gyermekeivel apró színdarabokat adott elő s minden fillért éveken át szorgalmasan hordott a takarékpénztárba, ahol csakhamar bosszankodva el is nevezték őt „filléres kisasszonynak“. Ám a fillérek addig gyűltek, míg pengők, százasok, majd az első ezer pengő lett belőlük. Közben a világ háborúba kezdett: füst, vér, könny, romhalmaz jött a békés és alkotó idők helyébe, ugyan ki törődött azzal, hogy valahol Magyarországon egy makacsul jót akaró szív templomot akar építeni menedékül azoknak, akiknek a lelkét rábízta Isten? Mikor már a tervek is készen voltak, követ kért az építéshez az uradalomtól. Az uradalom megengedte, hogy annyi követ szedjenek, ameny- nyit akarnak, de csak kézzel. Csákánnyal, kapával nem szabad ... És a filléres kisasszony apró gyerek tanítványaival, segítésre buzduló asszonyokkal és férfiakkal szedte, szedte, szedegette a kézzel kimozdítható köveket és mégis összeszedte a szükséges kőanyag nagy részét. A templom ma áll. Ezt az igaz történetet ajánljuk a propagandaminiszterek figyelmébe. Tanulják meg belőle, hogy jó ügy érdekében mit tehet egyetlen ember. Ha rajtunk állana, megírnánk egyszerűen, mint egy népmesét és elküldenénk a frontunk minden katonájának. Drága erő áradna belőle minden szívbe. Ha rajtunk állana, még ebben a bizonytalan tanévben besorolnánk az elemi iskolai olvasókönyvekbe. A kézzel szedett kövekről pedig nótát kellene csinálni, hogy élete és tanítása maradjon a magyar nép szívében. Nem tudjuk a tanítókisasszony nevét. De mindazok nevében, akik hisznek a kicsiny dolgokba rejtett legnagyobb tanításban és hisznek a jónak, szépnek és igaznak győzelmében, világot rontó háború nehéz napjaiból meleg üdvözletét küldünk: „Kedves filléres kisasszony, áldja meg az Isten mind a két kezével...“ K. L. 1
