Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)
1944-08-19 / 34. szám
csak egyesekből, de nagy tömegekből is a letűnt időkben, ezért maradt annyi kérdésünk megoldatlan. Igen, mélyebb felelősséget kell támasztanunk, uralkodóvá tennünk, beleharsonáznunk a magyar lelkekbe minden iránt, ami népünk fennmaradását biztosítja, ami a magyarság erkölcsi, kultúrális, szellemi, anyagi java, ami a sajátos magyar lelkialkat tisztaságát óvja, ami a jobb jövő építésének nélkülözhetetlen kelléke, előfeltétele. A magyar tehetség, mégha olyan szegény is — talán ekkor még fokozottabb mértékben — az egész magyar közösség nagy értéke, öröme, vigasztalása, nagy reménysége. Törődni kell vele, s az egyetemes magyar felelősség lelkének kell áthatnia minden magyart. Minden magyar felelős minden magyarért. A szegénynek született tehetséges magyar gyermek az egész magyarság nagy értéke. A tehetség elveszése, elkallódása, az egész magyarság kára, mérhetetlen vesztesége. A tanulás lehetőségétől elzárt tehetségekben hány kiváló szervező, művész, tudós veszett el a magyar közöny sivatagi kietlenségében. Pedig igazán nem mondhatja senki, hogy nem lett volna szükség több tudásra, magyar tehetségre a megelőző emberöltők ideje alatt is. Kultúrális, gazdasági életünkben elsősorban városainkon át a többirányú idegenséget árasztó, a magyarság leikétől elütő, arra halálosan veszedelmes lelkialkat mind nagyobb tért hódított. A kétféle idegen- ség mohó hódítása nyomán már-már úgv látszott, teljesen megzavarodik a magyarság sajátosan magyar látásbeli, észjárás- és gondolkodásbeli formák, a nemes magvar hagyományok és a haladás korszerű formái egységét kifejező harmóniája, elvész lelki, életegyensúlya. Ügy látszott, elfelejtette, külön mondanivalója van a világ számára, megvan a saját egyéni hangja, külön magyar lelki alkata, külön magvar történelmi célja, rendeltetése, külön hang kell, hogy legyen a Mindenható magv zenekarában, mert csak igy van életének értelme. Máskülönben elvész. Az ember a tulaidonát képező értékekre jobban vigyáz Gondosabban őrzi, a veszedelem esetén biztonságba helyezi, végveszélytől való menekülés idején is magával viszi. A magyarságot milyen nagy csapások érték a történelem folyamán, ámde a sajátosan magvar lelkialkat. észjárás és gondolkodásmód, látásmód megmaradt, s fennmaradt népünk is. S ha az elmúlt, el lehet mondani, csaknem évszázadnyiidőre gondolunk, szomorúan meg kell állapítanunk: ez az időszak a külső dolgok, az üresen kongó szólamok, a kultúra helyett általában véve a legridegebb civilizáció, az anyagi előnvöket felmutató lehetőségek és célok szinte központias iellege korszaka. A régi nemes magvar hagyományok nagvrészt feledésbe merültek, egvkor nagvrahivatott, fontos szerepet betöltő rétegek elfáradtak, elfajultak, s az ősi javak itt ilven, amott amolyan idegenség kezébe kerültek. A magvarság az úi kultúrális és anyagi lehetőségek húsosfazekaitól mind messzebb került. Mi volt a sorsa a magyar tehetségnek, kivált ha még hozzá szegény is volt. tudjuk, az ilyen korszakban. Ha a magyarság vészekkel leginkább teli időszakaira is gondolunk, a XVI—XVII. századtól szinte 1848-ig látjuk, mennyi szegénv magvar ifjú köszönheti jólelkű, gazdag pártfogóinak felemelkedését Azokban az időkben egvszerübb formák között folvt az élet, szinte csak a falu. a körnvék földesura képviselte a ma már több ágra különült gazdag vezetőréteget. Hánv magyar ifjú tanult az erdélvi fejedelmek. a földesurak. éldott.lelkű magyar nagvasszonvok. gazdagabb támogatók segítségével kütföldön is. S az ezer bajjal küzdő társadalom nemcsak hogv ellátta itthon a vezetés minden feladatát, vállalta minden terhét, az egvszerű, szegénv magvar tehetségek tömegeit taníttatta itthon és külföldön. A külföldi egveemeken nagy számban találunk e századokban stipendiumokból, alapítvánvokból. adománvokból kint tanuló magvar ifjakat. A iólelkű magvar nagvasszonvok. földesurak. vezető férfiak felkeresték az iskolákat, megkérdezték az iskolamestert, papot, tanítót, tanárt, nincs-e szegény tehetséges tanuló a gyerekek között, aki támogatásra szorulna. Nem udvariassági látogatások voltak ezek a látogatások.- nem is az volt a céljuk, hogy egv-egv kis adománnyal a jószívűség önáltatásával távozzanak a látogatók, ők segíteni akartak, és segítettek is. S a magyar szellem hány, külföldön is elismert büszkesége, san elszaporodott felületességeivel együtt nem köthet ki az új parton. Oda csak álképleteinek levetése után és legtisztább belső erői segtíségével juthat el. Hogy azonban van-e még elegendő idő az°k bevetésére, vagy pedig van-e elegendő önereje a levetés végrehajtására, azt már a közeljövő fogja megmutatni. Wolf Béla. Mi mindent kívánnak iskoláinktól! ? Üjabban egyházi lapjainkban többször olvastunk evangélikus középiskoláinkról megrovó megjegyzéseket. Nagyon jól tudjuk, hogy nem tökéletesek, mivel emberi alkatások, emberek dolgoznak bennük és állandó javításra szükségük van. De ennek taglalása olyan formában, mint azt a Missziói Lapok névtelen cikkírója a lap augusztusi 8. számában teszi, nem helyes és nem igazságos. Dezséry László az Evangélikus Életben szólt már előbb arról, hogy a mi gimnáziumaink nép- és táj- kutató munkával nem foglalkoznak, s i ezért különösen a vidéki intézeteket hibáztatta. Van abban igazsága, hogy többet kellene manapság ezzel foglalkoznunk, nem is szóltunk írására egy j szót sem, hanem megszívleljük. Most | azonban fentemlített cikkben az a meg- | állapítás olvasható, hogy finn levele- I zésre iskoláink tanulói nem vóllalkoz- ; tak, s szerinte ezért az igazgatók hibá i sak. Olyan tanulságot azonban ebből | levonni, hogy nemzeti misszióra sem I tudják ez iskolák gyermekeinket ne- ; vélni, ha nem nevelik keresztyén misz- sziói tudatra és kötelességérzetre, s hogy missziói munkára való nevelés 1 nélkül iskoláink munkája egyenesen 1 kártékony a társadalomra: ez olyan 1 merész állítás, hogy inkább csak derűs mosolyt vált ki belőlünk, mint felháborodást, bár erre is jogunk lenne nekünk, evangélikus iskoláknak. Keressünk a cikk utolsó mondata szerint más utakon „kibontakozást a jelenlegi tespesedésből”. Erre szeretnék helyzetképet adni iskoláink növendékeinek munkájáról. Az elmúlt tanév után véleményt, kritikát mondani nem helyes, hiszen mikor négy hónap volt csak a taníiási idő, s alig kevesebb az elvégzendő tananyag, mint rendes évben, mikor a lelki beállítottság is kedvezőbb volt, mint ez évben: akkor sem lehetett semmire idő az iskolai, szorosan vett tanulási munkán kívül. Igaz, erre felhangozhat az ellenvélemény: hát a katolikus iskolák más világban éltek, hogy a fenti levelezésre tanulóik vállalkozhattak? Lehet, hogy nyugodtabb helyen voltak, lalán tanáraik nyugodtabb lelki állapotban dolgoztak, hiszen a szerzetestanárok kétségtelenül kevesebb gonddal, egyéb izgalommal küzdenek, mint mi, protestáns, evangélikus tanárok: lehet, hogy nem volt épületük lefoglalva stb. Csak statisztika alapján nem lehet ítélkezni, még az évkönyvek beszámolói alapján sem, hiszen pl. magam iskolám ilyenirányú munkájának bemutatására a szűk keret miatt nem találtam helyet, pedig tudom, hogy leveleztek diákleányaink finn diákleányokkal. Máskor majd vigyázok, hogy beszámoló is !e- I gyen erről! Bár talán nem ez a leg5
