Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)

1944-08-19 / 34. szám

EMMELET

ben, Kogy lelkes apostolokat kell szerezni, akik hűséges munkatársai iesz- nek a lelkésznek. De miből fognak azok megélni.

Lapunk 1943. évi 25 .számában egyházi titkárságok szervezését javasoltuk, mégpedig az összes körülmény szem előtt tartása mellett. A terv rövid idő alatt, hosszadalmas előkészületek nélkül s minden oktatás nélkül megvalósítható, a lelkész azonnal kész segítőtársat kap elsősorban azon feladatok megvalósítására, melyekre ő felkészülve nincsen, tehát ezért neki sokkal több időt és fáradságot jelentenek, mint az ahhoz értőnek. Ezen megoldás mellett több ideje és energiája maradt biblikus irányú működésére, de egyúttal segítőtársa révén szorosabb kapcsolatba jut az egyházi és vallásos élet gyakorlati irányával s mindennapi problémáival. Hány esetet tudunk, hogy a lelkész kiváló pap, kiváló jellemű egyén is, de természetszerűen gyakorlati fogyatékossága miatt nem tud híveivel kellő kapcsolatot fenntartani s tudása, lelkészi képzettsége és kiválósága nem tud érvényesülni. Gyakorlati irányú munkatárs segítségével az egyéb feladatok nehézségeivel is leküzdhetők lesznek s érvényesülése teljesebb s tökéletesebb lesz. Azt vártuk, hogy tervünk felvetése után vagy e kérdést érintő hozzászólások érkeznek, vagy más, esetleg még jobb, de gyakorlati irányú tervek látnak napvilágot. De a laikus munkások kiképzése körül a gyakorlati élet lehetőségeit és követelményeit teljesen figyelmen kívül hagyó, fellegekben úszó tervezgetéseket olvastunk az erre vonatkozó cikkekben, melyek minden reális alapot nélkülöznek. Az egyik cikkíró pedig egyházi titkárságról szóló cikkünkről azt írta, hogy csak részben tartozik ide (t. i. a szőnyegen levő kérdéshez), ezért nem is foglalkozik vele. Ezek ékesen bizonyítják azt, hogy a gyakorlati kérdések egész sora erősen elhanyagolt területe egyházi életünknek s elsősorban ezen a téren van hathatós segítségre szüksége a lelkésznek és az egyháznak, ha nem akarunk az üresen álló templomok korszakába jutni. — Tervünk elkészítésénél szem előtt tartottuk a következő elveket: Az új munkatárs mellett is a teljes vezetőszerep a lelkész kezében maradjon, az semmiesetre sem fejlődhessék a lelkészi tekintélyt csökkentő tényezővé, s amennyiben a háború után nehezebb megélhetési viszonyok köszöntenek ránk, ifjaink számára is némi új elhelyezési lehetőséget nyújtson. — Felvetett tervünket részletekre kiterjedő módon még nem fejtettük ki, mert a terv irányában semmi érdeklődés sem jelentkezett, sőt még a tervvel szemben felsorolható érvek hosszú sorára is készen állanak felvilágosító ellenérveink.

A világtörténelem legvéresebb s legkeményebb küzdelme dúl, százmilliók végsőkig megfeszített harca új világot formál s az eddigi jelek szerint minden tudás, erő és élettapasztalat latbavetése az egyetlen mentőcsónak, melynek segítségével átérhetünk az új partra. A világesemények mintha beretvaélre érkeztek volna, ahonnan döntés vagy jobbra, vagy balra fog történni, de semmiesetre a jelenlegi életirány egyenes folytatásaként. Ügy rémlik, hogy a nyugati kultúra túlsókra szaporodott álképleteivel és a keresztyénség, túlságo4

Mert az ilyen hosszú ideig tartó háborúban rengeteg halott van. hősi és polgári halott egyformán. Akárhogy fogalmazzák meg jogászaink és katonáink, hogy ki nevezhető hősi, vagy polgári halottinak, valamennyien mégis áldozatai a nagy küzdelemnek. S ezeknek prédikálni kellett addig is, amíg éltek s különösen akkor, amikor ettől a világtól elsizakadóban voltak S minden koporsó mellett kellett prédikálni a még élőknek, hogy kik és hányán és miért haltak meg: érettük, miattuk és helyettük.

Az orvos és a lelkész a halál gondolatával aránylag a legkönnyebben barátkozik meg. Mindketten nagyon jól tudják, ha nem is mindig egészen egyformán, hogy mi az élet és mi a halál. De minden lelkész tudja azt, hogy neki két gyülekezete van. Amíg él,- addig az élőknek szolgál1, s miután hazahívattatik, együtt lesz: az általa eltemetett gyülekezeti tagokkal. Eltemette'tik hívei közé, nagyobb békességgel talán, vagy nagyobb küzdelem után, mint hívei: s együtt várják megváltójukat a sírkertben. Ügy haltak meg, hogy ítéletre fognak felébredni.

Igazuk van azoknak is, akik a mostani harmincéves háború keserű élményei között többször hangoztatták: mindezek bűneink miatt következnek reánk; pedig nekem semmi részem nincsen sem az egyház bűneiben, sem az arisztokrácia bűneiben, sem a középosztály hibáiban., sem a munkásosztály tévedéseiben, sem a magyar falunak épen háborús időkben megtapasztalhatott önzéseiben. Tfetejn mindenkit ítélete alá vet. Sokszor tapasztaltuk meg, hogy a bíróságok nagy bűnösöket felmentettek. Bízni és hinni kell abban, hogy Isten a Krisztusban adott kegyelemért felmenti a bűnösöket.

Ez a nagy harmincéves háború ezeket a látomásokat mind megjelenti az emberiség előtt. Milliók által mind jobban titkolva, bár átélve, jelentkezik az apokaliptikus élmény. Kikerülhetetlenül részese lesz ennek Európa népe s kevesen lesznek a ma élők közül, akik megmenekednek bajok nélkül ebből a harmincéves háborúból.

Sajnálatraméltó-e ezért Európa? Nem kár-e ezért a rengeteg értékpusztulásért, amely szemünk előtt pusztul el? S ki felel azért a sok művelt, jólelkű, keresztyén európai fiúért, apáért, gyermekért, akik feláldoztalak a harmincéves háború oltárán? S nem volna-e itt az ideje, hogy visszajöjjön erre a földre az Űr, hogy megkezdje ítéletét, amint egy diakonissza testvérünk sóhajtgatta sokak előtt? Mind emberi kérdések, amelyek az Örökkévalóságig hatnak s amelyekre felelet is érkezik s ezt személy szerint vesszük egyszer tudomásul.

Világnézeti háború ez az újabb harmincéves háború is. Csüggedt emberek azt hiszik, hogy a keresztyénség erős falait is ledönti ez a nagy küzdelem. Mi is érezzük és tudjuk, hogy nekünk is kell állandóan imádkoznunk egyházunkért. De ennek a harmincéves háborúnak is vége lesz Isten tudtával is. Mi keresztyén emberek csak ebben a meggyőződésben tekintünk erre a nagy háborúra. G. L.

Gondolatok a tehetséges szegénysorsú

tanulók támogatásával kapcsolatban

(Az orosházi gimnázium évkönyvéből.)

A kérdést nem nagyvonalú elvi fejtegetéssel akarom tárgyalni. A magyar jelen és jövő szorongattatásai a gyakorlati eredmények elérése szempontjainak megtartására intenek. Erre int őseink magyarságukhoz, meggyőződésükhöz ragaszkodó hűsége, csodálatos példája, az a hősies munka, amellyel Orosházát, a magyar vidék egyik legszebb jövőre jogosult kultúrműhelyét jóformán a semmiből a magyar autonóm szellemnek megfelelő, fokozatosan kiépülő közösségi formákon át megteremtették.

200 évvel ezelőtt jöttek ide eleink a tolnamegyei Zombáról, s a 200 éves évforduló ma nem is lehet sem nagy bankettezésekre, evé- sekre-ivásokra, sem sok szónoklásra alkalom. Ellenben alkalom kell, hogy legyen a komoly önvizsgálatra, a felelősség elmélyítésére. A mélyen érzett felelősség gyakorlati eredményei is meg kell, hogy mutatkozzanak. Szólamok voltak, de az igazi felelősség lelke hiányzott nem-