Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)
1944-08-19 / 34. szám
MWmiKUSELEf Világiak egyházi munkálkodása Korforduló küszöbén állunk s Egyházunknak is fel kell készülnie -egyrészt az eddigi feladatoknak mélyrehatóbb megoldására, másrészt a jelentkező új feladatok teljesítésére és elvégzésére. Csakhogy a lelkészhiány fokozatosan növekedő volta már a jövőt fenyegető rémként rajzolódik nemcsak a lelkészek, de Egyházunk jelenével és jövőjével törődő minden hivő szemei elé. így lépett egyházi közérdeklődés körébe világiaknak az egyházi életbe s annak munkásságába való rendszeres bevonásának kérdése. Ez az érdeklődés az 1943. évben igen élénk volt, de — sajnos — a megvalósítás stádiumába még nem jutott el. E kérdés nagy fontosságú lévén, mégegyszer foglalkozunk vele. Egyházi ébredés és megújhodásról is sok szó esik. Mindezen kérdések tárgyalásánál és felvetésénél elsősorban azt a kétségbevonhatatlan tényt kell leszögeznünk, hogy az elmúlt 2—3 évtizedben a művelt közönség legnagyobb része távolmaradt templomtól és egyháztól egyaránt s az egyházi és vallásos élet különböző megnyilvánulásaiból és működéséből csak igen kismértékben vették ki részüket. Ez a távol- maradás egyenes arányban állott a művelődés fokával minden keresztyén fe- lekezetnél egyaránt. A háborús szenvedések csak átmeneti javulást idéztek elő. Ha már most figyelembe vesszük azt, hogy az utolsó évtizedben a köznép művelődési foka megnövekedett, akkor a művelődés fokával arányban álló közöny és távolmaradás növekedésével is számolnunk kell. Ez az előrelátás Egyházunk működésének mélyrehatóbbá tételét fontos és sürgős paranccsá teszi s a kérdés gyakorlati megvalósításának 24. órájához érkeztünk! Az Evangélikus Élet 1943. évi 14. és 15. számában megjelent ,,Gondolatok és benyomások az igehirdetés körül” c. cikk iróia bőséges és sokoldalú élet- tapasztalatok alapján rámutat a bajok egyik forrására, amikor azt állapítja meg, hogy „a hívők nagyrésze nemcsak kizáróan papi beszédet akar hallani, hanem az ige igazságának a gyakorlati életben leendő értékesítését, annak tanulságképpen leendő levetítését, vagyis a gyakorlati életre való alkalmazását is”. — Az idézett cikk figyelemreméltó gondolatai még igen hasznos szolgálatot tehetnek egyházi életünk kimélyítése terén s a cikk egész tartalmát összesűrítve a következő mondata tartalmazza: „a hívek lelkét is jobban meg kell edzeni a biblia igazságaitól eltérő tanításokkal szemben oly módon, hogy azokat az élethez közelebb hozva, lelkűket nagyobb céltudatossággal és határozottsággal erősítjük meg”. — - Az 1943. évi 20. számban „Az igehirdetés körül” című hozzászólás azután az előbb idézett gondolatokkal és kétségbevonhatatlan élettapasz tálatokkal szemben megállapítja a következőket: „voltak és vannak, akik azt mondják, hogy a lelkész ne beszéljen az evangéliumról, de beszéljen többet az életről és annak problémáiról . .. Másról, mint az igéről nálunk a lelkész nem beszélhet. Ennek ellentmond a vallásunk egész lényege”. 2 Harmincéves háború Katonák is, történészek is, teológusok is, de maga a szenvedő ember is más és más szemmel nézi ezt a címet. Az emlékezet emberei, akik a legkisebb részletekre is kínos pontossággal szeretnek emlékezni, ridegen és oknyomozó gondolkodással vizsgálnák minden jelentős és jelentéktelen mozzanatot. Amikor, mint múltbeli emlék áll előttünk, egészen másképen beszélnek róla a még élők, mint azok, akik benne élnék a maga teljes ctrámaiságában. Van egy kis tuizás a címben. Von egy harmincéves háború, amely vallási okokból tört ki. S ma lolyik egy háború, mely folytatása az 1914-ben megkezdődött háborúnak. Közoen voltak ugyan szünetek és a készülődése« idő, de ma már mindjobban elhatalmaskodik gondolkodásunkban az a vízió, hogy ez a háború is harmincéves háborúnak nevezhető. -Ázsia eléggé kivette részét ebből a háborúból. Amerikának is voltak kis államocskái, amelyek a harmincéves háború folytonosságát biztosították. Amikor a spanyol polgárháború folyt, a többi biztosított európai állam abban a nyugalmas biztonságban élt, hogy a műveltebb és humanisztikusabb egyéb Európa elhárítja magától mégcsak a gondolatát is a háborúnak. S napjainkban mindinkább fogyván a semlegesek tábora, elmondhatja a jelen krónikása: immár mindenki harcol mindenki ellen. Az egyházi emberek hitük folytán Istenhez kötözöttek is. Ezért tudnak felülemelkedni az eseményeken. Nem írnak könyveket ,,Búcsú Európától” címmel s nem keseregnek elvonult költőkkel együtt azon, hogy a barbár szellem szökött be immár az összes párizsokba, hanem a legkegyetlenebb szenvedés és a még megmaradt örömök idején tudnak reálisan gondolkodni a jelenben élve és a jövendőbe nézőén is. Mindig figyelmesen olvassa el egyházi ember államfők olyan nyilatkozatait: világnézeti küzdelemről van szó és a harc a végsőkig és a döntésig megy. Ilyen alkalmakkor mindig a nagy profi birkózások jutnak az ember eszébe. Izomkolosszusok ugranak ki emlékeink sorozatából s szinte halljuk, hogy mint lihegnek az izomembereik s hogy várják a gongütést, amely esetleg pihenőt, esetleg a győzelem kihirdetését jelzi. Itt is elég nagy tétekről van szó. Vagyonokról és a személyes büszkeséget kísérő nagy népszerűség diadalairól. S mikor az ilyen küzdelemnek vége van, az arénák közönsége hazamegy s az élet megy ismét a maga útján tovább. A háború hatodik évében viszont a harcoló hadseregek katonái között naponként többszáz önként vállalkozó fiatal harcos vállalkozik a legnehezebb és legönfeláldozóbb feladatra is. Az emberi teljesítmények és áldozatvállalások olyan méreteivel állunk szemben, amelyekre a békében nem mert volna gondolni sem az európai ember. Nem magáért a harcért, talán részben a dicsőségért, de legfőképen azért lesz hőssé a ma katonája, mert bizonyítani akar valamit élete bátor feláldozásával is. Ezeket a hősiességeket világhírnévre magasítja a rádió, korunk szűkreszabott sajtója s a nagy nyilvánosság visszatérően foglalkozik ezekkel a valóban nagyszerű példákkal. Valamikor pedig tankönyvekbe kerülnek bele ezek az el nem múló cselekedetek, csak ott tévedne egészen az ember, amikor az ilyen részletcselekményeket összegyüj- tené s ezekből próbálná megrajzolni a harmincéves háborút. Igehirdetésünk akár Svájcban, akár Németországban., megőrizte mindeddig nagy függetlenségét s ha akármelyik európai ország igehirdetőjének erre a harminc évre terjedő predikációs gyűjteményét az érdekelt ország nyilvánossága elé lehetne bocsátani, ezekből az igehirdetésekből (lehetne keresztmetszetet kapni arról, hogy milyen örömök, milyen félelmek, milyen tragédiák és milyen bizonytalanságok foglalkoztatták nemcsak azt a gyülekezetei, amelyben a lelkész szolgált, hanem azt a népközösséget is; amelyhez az igehirdető tartozik. Hátha a nagy nyilvánosság, vagy a presbiterek és egyházhívek tudnák és ismernék az igehirdetés műhelytitkait: hogyan születik meg egy egyházi beszéd? Hogyan küzd aiz; igehirdető a Szentlélekkel: ezt meg k*l mondanod, ezt el kell hallgatnod. Mutasd meg alázatodat, engedelmességedet: légy mártír, stb. Ha a prédikációk mellé lehetne állítani a lelkészek nagy belső küzdelmeinek minden melléktermékét
