Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)

1944-07-29 / 31. szám

tában vagyunk annak, hogy egyiket sem lehet diadalmasan megvívni céltudatos, fegyelmezettséget kívánó s áldozatokat is elváró politika nélkül. Egyházunk teljes erkölcsi súlyával áll harcoló nemzetünk mellett annál is inkább, mert csak aki nem akarja, az nem látja, hogy harcunk nem indul senki ellen, csak' a magunkét védjük. A belső küzdelemben pdig küzdünk azért, hogy az új világ, melyre szükségünk van s melyet sokan várunk, olyan legyen, melyben kevesebb az emberi elképzelés és több az Istennek való engedelmeskedés.

Tudjuk jól, hogy egyik sem megy áldozatok nélkül. Amikor megmozdulnak a történelemformáló erők és az idők méhében már megmozduló, jöttét sejtető új világra feszült izgalommal vár a világ, amely csak abban bizcnyos, hogy határmesgvén áll s hogy a régiek elmúltak, de még egyáltalában nem látja kibontakozni, hogy mi lesz, olyankor áldozat nélkül nincs jövendő.

így volt Krisztus virágvasárnapi bevonulásakor is. A bevonulás azzal kezdődött, hogy Jézus tanítványai rámutattak egy idegen szamárra s ezzel az indokolással: „Az Ürnak van szüksége reá”, elvitték. A bethfagéi ember a szamarát áldozta fel, a tanítványok a felső ruháikból csináltak puha nyerget, mások ugvancsak felső ruháikat vetették le s terítették a porba dísz-szőnyeg helyett, a tömeg idejét és lelkesedését tette rá az áldozat oltárára, a pálmafák gallyaikat, a virágok szirmaikat adták hozzá. Aki nem akart beállani az áldozatos seregbe, azt kemény eszközökkel tanították meg arra, hogv az áldozat kötelesség. Voltak, akik úgy bele voltak merülve kufár-életük üzleti zajába, hogy mit sem hallottak a virágvasárnap közeledő új élet üdvrivalgásából. Jószágaikat dicsérhették, galambjaikat etetgették, pénzüket rakosgatták, régi kisded üzleteiket bonyoíítgatták a templomban, mit sem sejtve arról, hogy a templom Ura, az élet fejedelme, Krisztus, már az előváros utcáin vonul befelé. Ezeket az áldozatokról tudni nem akaró embereket Krisztus korbáccsal tanította meg arra, hogy az Ürnak imádság-házára van szüksége s nem tűri a latrok barlangját. Jószág nélkül maradt bethfagéi ember, felső ruha nélküli, dísztelen sokaság, megcsonkított koronáiú fák. virág nélkül maradt növénv- szárak, összetaposott felsőruhák, porba kevert virágszirmok, galambjaik után kapkodó emberek, jószágaikat remegve cibáló vásárosok, elgurult pénzük után a földön kaparászó pénzváltók ijedt hada hirdeti virágvasárnap: itt vonult be Krisztus. Elcsendesült templom, benne tisztán csengő ige, meggyógyult vakok és bánták hirdetik: itt van Krisztus s vele áldozatok nyomán új élet. Érdemes volt érte áldozatokat hozni.

Egyházunk I. Kor. 12 : 26 örök törvénve szerint együtt szenved minden tagjával. De mégis odaáll azokhoz, akiktől áldozatot kíván a mai idő, ráteszi kezét a romokra, vagv koporsókra s Ura narancsa szerint csendesen így szól: a hazának van szüksége reá. De odaáll azokhoz is, kiknek kezében marokrafogott korbács van s megmondja, hogv csak annak van joga kezébe venni a nemzet korbácsát, akit a hazához való féltő szeretet emészt és csak az ellen, amire a hazának és nem neki van szüksége, önzésnek nincs joga megbélyegezni egv másik önzést. A templomtisztogató Krisztus indulata kemény, de szent indulat volt.

Az egyház mindezt nemcsak mondja, hanem ezt a magatartást tanúsítja is. Maga is az áldozatok útján jár. Ha Magyarországon nem is vagyunk még ott, ahol egvéb országok, ha még nincs is romban annyi templomunk, már Magyarországon is vannak rombadőlt templomok, szeretetintézmények, hősi halált halt lelkészek pedagógusok. diakonisszák, presbiterek. Ernvedtség és meefélemlés nélkül szeretnénk hordozni példaadó módon ezeket az áldozatokat Nem tudiuk. hogy nem várnak-e ránk még nehezebb idők is. azt a^enb^n tudjuk, hogy megvan írva: „Hű az Isten, aki nem há^v titeket feljebb kisérteni, mint elszenvedhet’t,ek. cőt a kísértéssel elvetőmben a kimenekedést is megadia maid. hogv elszenvedhessétek“. (I. Kor. 10 : 13.)

m » ^ _ — i - ~ r“- — r

Helyreigazítás. F. évi július 15-i számunkban közöltük a bombakráosultak részére beérkezett adományokat. Elírás

folytán a közlésbe hiba csúszott be. Az enyingi egyházközség nem 5.53 P-t, hanem 553 P-t adományozott

írásokkal és képanyag bemutatással. Sólyom Jénő a szóbanforgó templomok után zárójelben odatehette volna, hogy azok milyen megyében vannak. Pedig tanulmánya nagyon gondos. Az írók a képanyagból a legjellegzetesebbeket választották ki, hogy ne kelljen valamennyit ismétlésekbe bocsátkozva kü- lön-külön leírni.

A templomok külső leírása után a templom belső lerének, majd felszerelésének a leírása következnek. A templom belső teréről szóló cikk helyesen egészíti ki a templom egyházi jellegét és rendeltetését tárgyaló cikket, mert amíg amaz tisztán elvi jelentőségű és az evangélikus templom jellegére mutat rá, addig emez történeti és egyetemes visszapillantást is nyújt és igazán kár lett volna, ha kimarad. Ez tehát nem mondható szerkesztési hibának, hanem inkább szerkesztési előnynek, mert egy „történeti és elvi tanulmánnyal'’ bővebb a könyv, s ha a két cikket bárki is elolvassa, nem fogja egyiket sem feleslegesnek tudni. Ha hibáról van szó, inkább azt kifogásolhatnék, hogy a cikk szerzője három képet is közöl a késmárki fatemplomról' (281. és 282. lapokon), de a vonatkozó szövegben a nagyértékű és északi (svéd-finn) hatás alatt épült templomról egyetlen szóval sem emlékezik meg.

A Keresztyén Igazság bírálója szerint az előbb említett „szerkesztési hiba” annál sajnálatosabb, mivel mindkét tanulmánynak meg van a maga komoly mondanivalója. Nem lehet tehát a szerkesztés hibája, hogy két komoly cikket közöl és két ilyen elvi tanulmányt helyénvalólag alkalmazott. Egyébként sajnálkozó megállapításához minden értelmi összefüggés nélkül kapcsolja ezt a megállapítást: „érthető, ha az oltári felszerelésről szóló tanulmány inkább katalógusszerü felsorolássá válik”. Itt is némi célzatosság érezhető. Pedig erre nincsen semmi ok, mert a szerkesztőszerző megmagyarázza, hogy ismétlések elkerülése végett iskolapéldákat választ ki a stílusok és korszakok bemutatására, míg a nagy egészből a mü- történetileg értékesebbeket korszakok szerint felsorolja, katalogizálja, avagy képekben bemutatja. Ezt másképpen megoldani technikailag nem is igen lehet, egy ilyen terjedelmű munkánál, mert ha az író valamennyit részletesen leírná, ahhoz egy külön kötetre lenne szüksége. Semmiesetre sem „válik” katalógusszerü felsorolássá, mert a tanulmánynak van egy általános része és egy alkalmazott része, s az utóbbinak a függeléke a katalógus, ami így van rendjén, és nagyon ügyes megoldás egy tömeges, gyűjteményes munka ismertetésénél és tárgyalásánál. Ebből is látszik, hogy az író és szerkesztő szakember, aki sok hasonló munkát forgatott, amit mind a jegyzeteiben, mind pedig az irodalomban felsorolt gyűjteményes munkák ismeretei is tanúsítanak. Különösen nagyon értékes a soproni gyűjtemény példás bemutatása.

Megállapíthatjuk mi is Karner bírálóval, hogy az egyes szerzők cikkeinek anyag-gyűjtése hiányos. De mi e megállapításunkhoz hozzátesszük, hogy ez a hiányosság nem a szerkesztőségen múlott, amit a szerkesztőség meg is említ, mert utalás van már az előszóban is erre a hiányosságra, de a záró3