Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)

1944-07-22 / 30. szám

ezért n.m rzabad kizárólag az irgalmasság, a szánalom érzelmétől vezettetnie magát. Aki igazán olyan lelket érez magában, hogy evangélikus egyhá­zunkba kíván minden hátsó gondolat, esetleg előny várása nélkül be­lépni és ott az Ige vigasztaló, erősítő erejében részesülni, annak nem szabad, hogy számítson az, .hogy egy hónap, vagy akár félév alatt éri el ebbeli szándékát. Az apostolok, a vértanúk nem gondolkoztak azon, mi sors éri őket, hanem kiállottak Krisztusért rrrnden szenvedést, halált. Ilyen lelkületű betérni óhajtókat fogadjon be egyházunk, fo­gadjon krisztusi szeretettel — de egységes felfogás, elbánás szerint, s ne legyen egyéni akció ebből a szempontból. Óvakodjék egyházunk minden tényezője, egyházi és világi egyaránt meggondolatlan csele­kedettől, mellyel szeretett egyházunk jövendőjét is kockáztathatja. Vigyázzanak mindnyájan, kik ezért egyénileg felelősek! Ezt nem lehet eléggé és elég sokszor hangsúlyozni, s ennek figyelmen kívül hagyásával nem szabad nehezíteni a mostani amúgy is nehéz hely­zetet is elkeseríteni, elkedvetleníteni, egyházunknak azokat a tag­jait, kik százados múlt talaján mégis csak elsősorban tarthatnak arra igényt, hogy őket megvédjék és velük is törődjenek. Dr. Bánkúti Dezső. •* i~*“ mi —i~•* —* *11 * r*i ^ —ij r i *i iJni_i r_r . ~ „Orvosokért hadifoglyokat adunk“ A gyermek félelmet érez, mikor meglátja a fehér köpenyes orvos bácsit. Lelkészek betegeik ágyánál kórházban is és magánlakásokban is örömmel és tisztelettel vegyes érzelmekkel tekintenek a test gyó­gyítóira. Bűnösök kivégzésénél egymás mellett állnak: az egyik még imádkozik akkor, amikor a másik már stetoszkóppal kezében az utolsó szívhangokat vizsgálja. S ahogy lassan ismét kialakul a házi­orvos’ intézmény, előfordult már az is, hogy házi istentiszteleteken nem is nagyon egyházias gondolkodású orvosok végighallgatták az áhítatot. A magunk részéről mindig úgy éreztük s az a véleményünk ma is, hogy az orvos és a lelkész szolgálata egymást sohasem zárhatja ki s e két szolgálat emberei jóbarátságban együtt fáradozzanak. A har­mincas évek külön érdekessége volt az. hogy igen sok orvosunk lett nresbitérré s még nagyobb örömmel vettük a híreket, arról, hogy fa­lusi orovsok gyülekezeti felügyelőkké lettek. Nem gondolható el egy egyházközség vezetésében ideálisabb iker elnökség, mint az, amikor orvos a felügyelő és az a társa a lelkésznek az egyházi szolgálatban. Az orvosi szolgálat fényes oldalait ismeri a nagy közönség. Be­szélnek arról, hogy keresett orvosok müven jövedelmi adókat fizet­nek. de arról ritkább°n értesül a nagv világ nyilvánossága a divatos orvosregények ellenére is, hogy milyen az élete az orvosnak egy jár- vánvkórházban, a röntgen laboratóriumban és a rákkutató és gyó­gyító intézetben. Valószínűen regénytémán felül érdekes volna a leprakórház orvosának élete is. A háborúban azonban az orvos egészen különleges és nehéz szol­gálatot kénytelen ellátni. A kötözőhelyek és a hadikórházak soha sincsenek bombabiztos helyeken s nagy áttörések ideién az üldözött félből mindenki menekülhet, csak az orvos nem hagyhatja el súlvos betegekkel megrakott kórházát. Az emberek miatt vállalnia kell a fogságot is. Ha megfutamodna, ő is elvan lenne, mint a béres, aki a nyájára tört farkas elől futásban keres menedéket. Ha statisztikát készítenek a háború végén arról, hogy melyik fog­lalkozási ág vette ki legalaposabban részét a mostani háborús küz­delmekből, akkor kétségtelenül az orvos, a mérnök és az autóve etők arányszáma vezetne minden más foglalkozással szemben. S m után háborúban elsőrendű nemzeti cél az, hogy a katonaság egészségére szakképzett férfiak vigyázzanak, érthető az, hogy nagyon sok falu marad orvos nélkül s úgy alakul át az élért, hogy falvak népe kocsikra kerekedik betegség idején s úgy mennek faluról-falura, míg orvosra találnak. Az invázió drámai harcaiban, amikor újságok hírei szerint a ,.pokol szállt'a földre”, érthető, hogy a sebesült angolszászok (iVO O&NCaikUM egy pillanatig sem kételkedik ezeken a megállapításokon: „Kevés volna a hely felsorolni azt a sok akadályt, melyet e munka közben kellett leküzdeni. A há­ború ötödik esztendejében vagyunk és ■z mindent megmagyaráz. Késedelmek keletkeztek, papír- és egyéb anyag­hiányok léptek fel, fájó szívvel kellett sok mindent kihagyni, ami az eredeti­leg legfeljebb 35 ívről 41 ívre felemelt terjedelembe sem fért már bele... Munkánk harmadik részéhez, minden templomhoz rövid ismertető szöveget is írtunk, sőt az egyik egyházkerület templomainak a szövegét már ki is szedtük, de papírhiány miatt a szöve­gek közléséről, sajnos, kénytelenek, vol­tunk lemondani. Ügy csak a képeket közölhettük egysoros megjelölő aláírás­sal . ..” Sok mindent megmagyaráz tehát a zárószó, amelyet nem hagyhat figyel­men kívül az sem, aki esetleg mint kritikus lép fel úgy a munka írói, mint a szerkesztőség ellen. Az ismertetések legtöbbje méltán foglalható össze abban a véleményben, hogy ez a mű „evangé­likus egyházi kiadványaink között két­ségtelenül nemcsak az első, hanem az egyik legelőkelőbb helyet érdemli ki és foglalja el”. Annál meglepőbb, hogy a Keresztyén Igazság 1944. évi júliusi számában maga a szerkesztő Karner aláírással, különösen a szerkesztőség működésével, nincsen megelégedve. Bí­rálatában megállapítja, hogy az evan­gélikus templomokról és felszerelésük­ről az van elterjedve a köztudatban, hogy művészettörténeti szempontból ér­dektelenek, s ez, szerinte, azért van, mert templomainkat magunk sem ismerjük. Örömmel értesült tehát az „Evangélikus Templomok” megjelené­séről és elismeri, hogy a szerkesztők igyekeztek minden számbajöhető szem­pontot számításba venni és a templo­mot, nagyon helyesen, nemcsak művé­szettörténeti szempontok segítségével, hanem mint istentiszteleteink helyét is megérteni és megértetni. A „részbeni” dicsérő bevezetőt mintha a végén megbánta volna, mert azt mondja a munka harmadik részével kapcsolatban, hogy az ott közölt kép­sorozattal a mű élénken emlékeztet, bi­zonyos rosszhírű díszkiadványokra, me­lyeknek egyetlen célja a közönség er­szényeinek megnyitása... sajnálja, hogy a Luther-Szövetség ilyen célra odaadta a nevét. Sajnálja a kötet néhány na­gyon komoly tanulmányírójának a munkáját, valamint az egyház vezetői­nek nevét is, annak ellenére, hogy van a munkában „akárhány értékes tanul­mány is”. (Folytatjuk.) Mesterházy Jenő. Ritka szép kort ért meg egyházunk két érdemes munkása, özv. Németh Pálné, sz. Takács Zsófia 98 éves korá­ban, 51 évi özvegység után Adorjánhá- zán elhunyt. Kilenc gyermeke volt. Unokáinak és dédunokáinak a száma százon felül van. Több évig hajléká­ban jöttek össze istentiszteletre és hit­tanórára az ottani hívek, míg imaházuk el nem készült. A nagylétszámú csa­lád és a maroknyi kis gyülekezet egy­aránt gyászolja. — Simonyi Hajas Kál­mán ny. tanító munkás életének 92. évében Nemeskéren meghalt. Több nemzedéket nevelt fel Dunántúl több gyülekezetében. 3

Next

/
Thumbnails
Contents