Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)
1944-07-22 / 30. szám
Képek a bombázott városokból Miért nem tartoztunk eddig is ennyire össze? Templomunk á sértetlen városrészben áll — írja a szolnoki lelkész. Két felnőtt és egy csecsemő halottunk van, több kedves család elvesztette házát s ingóságait. Ezen túl a gyülekezet nem szenvedett. Sokkal erősebben érinti a gyülekezeti életet a nagyfokú kiköltözködés: sokan tanyákra járnak aludni es ünnepelni; aki teheti vidékre költözködik. Lassan kevesebben leszünk a templomban, mint egy szórványisten- liszieleten. Mégis azt hiszem, mindezek ellenére, nemcsak kárunkra, de minde- nekfelett hasznunkra is van Isten próbatétele. Támadás után feljövök az óvóhelyről a családommal; megállapítom, hogy környékünk és templomunk ép, s gondolataim a bombázott városrész evangélikus családai felé szállnak. Egyelőre álos a megközelítése — még a hozzá- cortozók részére is — a fel nem robbant bombák miatt. Pár óra múlva bejutok valahogyan s legalább a közelebb lakókról értesüléseket szerzek. Porosán, malterösan, cserepek között, de megvannak s az átélt rémület mellett arcukon mintha az ajándékba kapott élet gyermekes megkönnyebbülése is ott lenne: hála Istennek, csakhogy így vagyunk. Visszatérek az irodába s most már a helyzet ismeretében kiírom a törzskönyvből az összes veszélyben volt területen lakó családokat. Elindulok. Itt törmelékek egy tölcsér mélyén, de nem volt senki otthon; romok, de a szomszéd óvóhelyen voltak; amott beszakadt pince? de épen kijött az egész család; emitt a tetöcserepeket siratják csupán ... De míg mindezeket megállapítjuk, s örömmel szorítjuk meg egymás kezét, önkénytelenül is azt érezzük: miért nem tartoztunk eddig is ennyire össze; miért vagyunk a jó napokban közombösebbek egymás iránt? S a szemek valahogy azt mondják: ezentúl mindig testvérek akarunk maradni ... Rettenetes árat kell fizetni érte, de többet imádkoztunk, s talán közelebb kerül látogatásokon és testvéri kézfogásokon keresztül lelkész és gyülekezet, mint máskor. S a sok ijedtségszülte imádságból Isten kegyelméből Igéjének meghallgatása, megtérés és engedelmes élet is lehet... Érzem, hogy sokkal többet kellene tennünk. Egész életünknek cselekvőbb, szolgálóbb életté kellene válnia. így kell imádkoznunk: Jövel Szentlélek Isten. Cselekedő, hogy e keserves idők, amelyek e világ bűne és a mi bűneink miatt reánk szakadtak, ébresszenek fel s hozzák el az igaz megtérés idejét hozzánk. A többit akkor nyugodtan reábízhatjuk az Ürra. Házasságkötés. Pusztabíró Sándor p. ü. tisztviselő és Jeszenszky Gabriella — Jeszenszky Sándor kántortanító leánya — július 15-én tartották esküvőjüket a maglódi templomban. Az es- ketést Pásztor Pál bpesti s. lelkész végezte. 4 sokért kiáltottak a németek felé. A sebesülés után való gyors segítség életeket tud megmenteni s az amerikai katona dollárban is többre értékelt életét sokkal többre becsüli, mint az európai ember s ilyenkor megtagadja máskor mindig mutatkozó büszkeségét és orvosokat kér a maga számára. A Dunántúlon elfogott ejtőernyős pilóták is mindjárt orvos után kiáltottak s könnyebben gyógyuló égési sebeikkel éppen úgy álltak a magyar orvosok elé, mint a legkomolyabb magyar katonabetegek szoktak. A túitechnizálódott világ érdekesen alakul és változik. Egy évtizeddel ezelőtt korzózó fiataljaink úgy tudtak beszélni a ,,kocsi”-rói, mint valami legszemélyesebb és legdrágább tulajdonukról, amelyen kívül másról tudni sem akartak. Keyserl’img hiába írta meg jóval a háború előtt, hogy következik a scffőr korszak, azaz nemcsak az autóvezető, hanem a repülőgép sofférjének korszaka is. S ezek a gépeknek gázt adó könnyelmű fiatalok azután beszálltak modern gépeikbe s a béke céljait szolgáló szerszámaikkal' szórták és szórják a halált azóta is világszerte. Az a konstruktőr mérnök, aki ezeket a gépeket megalkotta, bizonyára jót akart s ma azt látja, hogy a technika az emberiség pusztításának igájában nyögve végzi a legborzasztóbb munkát. A mérnök alkotásával tömegeket tud szerencsétlenné tenni, vagy pillanatok alatt megölni: alkotása kollektiv hatásokat mutat maga körül. Az orvos pedig soha sem ismer tömegbetegséget és tömegsebesüléseket, hanem minden egyes embert külön vesz maga elé s külön- külön gyógyítgatja azokat. A keresztyén ember teljesen megérti az orvos háborús tragikus szolgálatát. Egy bombatámadás 100 áldozata nehány perc alatt válik sérültté s az orvosnak napokat, esetleg hónapokat kell ,,babrálgatni” a sérült lábon, vagy kézen, amíg abból ismét egészségest teremt. Az orvos türelme minden beteggel és betegséggel szemben a leghatásosabb személyes fegyvere. Nem siet és nem nyugtalankodik. Fölöslegesen nem tudja siettetni a gyógyulásokat s betegére is reákónv- szeríti a gyógyulás iránti reménykedését és bizakodását. Harctéri kötözőhelyen, ahol nercenként újabb betegcsoportok várják a gyógyító kés munkáját, erre látszólag nem igen van idő s bombatámadás alá kerülő hadtápterületi kórházban, vagy megtámadott kórházvonaton éppen úgy, mint repülőharcba keveredett betegszállító katonai repülőgépen sokkal nehezebb ez a megnyugtató tevékenység és szolgálat, de a gyógyításba és gyógyulásba vetett hit nagyszerű orvosegyéniségeken keresztül csak úgy áramlik a betegekbe, mint a szomjas emberbe a bővizű forrás hideg vize. Sok hadikórházban ismét egymás mellett van a lelkész és az orvos. Betegszállító eszközökön együtt igyekeznek menteim a reájuk bízottakat s ha időnként előfordul is tréfa a két foglalkozás emberi jellemzésére, a háború megkomolyító hatásai miatt mindkét hivatásrend érzi egymás megbecsülését és azt, hogy a világ megmentése érdekében nagy teher és felelősség nyugszik teherbíró vállukon. A világ megmentésén fáradozni s azért a legnagyobb áldozatra is késznek lenni: hivatásukkal együtt járó kötelesség. Ideális és hasznos dolog volna, ha együttes tevékenységben lehetne ezt a világ előtt megbizonyítani. De a cél megvalósítását semmiképen nem akadályozza az sem, ha a két tevékenység egymás mellett halad. Még mindig a technikusok munkásságát lehet jobban észrevenni a háború jelenlegi helyzetében is. Még mindig új fegyverek készítésén fáradoznak a különböző államok agytrösztjei. De vájjon számot vetnek-e a hadviselő felek, hogy az új fegyverek bevetése idejére marad-e valami orvosság is ae okozott betegségek legyőzésére? Az első világháború idején elég hamar fogyott ki hadikórházainkban a vatta, a sebragasztó és kötözőpólya, kémiai szerekről nem is beszélve. Az operációk a rossz altató szerek miatt kezdtek nem sikerülni s az orvosok orvossághiány miatt türelmüket vesztették, nem gyógyultak a betegek, Budapest tele lett félig gyógyult katonával, akiket a forradalmi akciók hamar megtaláltak. • Tapasztalhatjuk, hogy ebben a háborúban nincs orvossághiány. Majdnem minden meg van, ami betegeink gyógyításához szükséges s úgy látszik, hogy úgy a katonai, minit a polgári lakosság orvosi kezelése biztosítva van. De amikor az orvosok már nem tudnak gyógyí-
