Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)

1944-07-22 / 30. szám

Evangélikus

templomok

Szőnyi Ottó: „Régi magyar templomok” c. műve, melyet a Műemlékek Országos Bizottsága és a Magyar Könyvbarátok Egyesülete adtak ki, fokozottabb mértékben terelte nemcsak az olvasók, hanem a művészettörténelemmel foglalkozó írók figyelmét is a templomművészetre. Noha Szőnyi munkája nem a régi katolikus magyar templomok ismertetője, és bőségesen emlékezik meg a régi református templomok mellett evangélikus, sőt unitárius templomokról is, alapjában véve mostohán bánik el a protestáns templomokkal. Hogy csak egyet említsünk meg példának, megfeledkezik a késmárki evangélikusok fából készült templomról, amely pedig páratlan magyar templom alkotás. Szőnyi műve azonban nem törekedhetett teljességre, mert hiszen az egséz munka, ha mindjárt album-alakú, mindössze 240 lapra terjedő munka, tehát abból sok értékes magyar templomot kénytelen volt kihagyni.

A magyar katolikus templomokról szóló irodalom bőségesen gazdag. Hatalmas, szinte vaskos kötetek ismertetik és méltán az egyes katolikus székesegyházak, sőt kisebb templomok művészeti és műtörténelmi értékeit. Ezekhez hasonló műveket a protestáns templomokról legfeljebb kisebb terjedelemben és elvétve találunk annak ellenére, hogy a protestáns templomok között is bőségesen van úgy művészeti, mint történelmi szempontból sok értékes alkotás. Érthető tehát az a protestáns törekvés, hogy ezen a téren is szemlét tartson a maga értékeiről. Az ilyirányú munkálatokat először a reformátusok kezdték és hamarosan követték őket evangélikus hittestvéreink. így született meg aránylag nagyon rövid idő alatt Kemény Lajos és dr. Gyi- mesy Károly felelős szerkesztésével az Evangélikus Templomok című hatalmas mű. 41 és lU ívnyi terjedelmévél azért készülhetett el olyan gyorsan, hogy az szinte meglepetés volt, mert a magyar- országi evangélikus egyház egyháztársadalmi szerve, az Országos Luther Szövetség egy külön munkaközösséget szervezett ennek a tekintélyes műnek a megalkotására. Az Országos Luther- Szövetség elnökének, Bencs Zoltánnak az előszavából olvashatjuk azt is, hogy az Egyháznak erre a műre nemcsak szüksége volt, hanem megalkotására most nyílt kedvező alkalom „amikor a református templomokról szóló munka kiadója felajánlotta az Országos Luther Szövetségnek az evangélikus templomokról készítendő hasonló műnek kiadására tőkéjét és kiadói szolgálatát”.

Az Országos Szövetség szerencsésen megválasztott szerkesztőbizottságot küldött ki, amely a legjobb szakemberek bevonásával összehozta a nagy anyagot. 22 író tollából kikerült különféle tanulmányt kellett a szerkesztőbizottság elnökének és felelős szerkesztőjének úgy összeforrasztani, hogy azok egységesen, híven tükrözzék vissza mindazt, amik együttesen jellemzik az evangélikus templomokat. Nagy és nehéz feladat volt ez mindenképen. Aki végiglapozta ezt a hatalmas művet és elérkezett a szerkesztő zárószaváig, az

2

Vigyázzatok!

Aggódó lélek adja kezünkbe a tollat.

Nem a dúló világháború sorsa izgat és aggaszt: Isten nem hagyja el azt, aki szent ügyért, nemes célért áldoz. Már pedig a magyarság ilyen szent célért folytat önvédelmi küzdelmet, létért váló viaskodást. Isten el nem hagy, ha becsületesen és megfeszített erővel kitartunk az isteintelenség ellen.

Nem is az állam, a magyar haza belső átalakulása aggaszt most, hiszen nemzeti létünk, szeretett magyar fajtánk érdekében történnek nagyhorderejű intézkedések, melyek századok mulasztásait vannak hivatva pótolni. A dolgozás, a munka kezdi most gyümölcseit teremni, a tétlen henyélés kárát vallani.

Minket egyházunk sorsa tölt el aggodalommal. Néhány napja jelentkezniük kellett a keresztyén egyházakba betért zsidók sok évfolyamának lelkészi hivatalaikban, melyek felvették őket. Aki látta a lelkészi hivatalok előtt álló sort, döbbenettel eszmélt rá, ha eddig nem sejtette, milyen sokakat érint e rendelkezés. S aki mostanában templomainkba jár, hasonlót tapasztal. Hiszen nem mondjuk azt, mert nem is mondhatjuk, hegy ne tóduljanak Isten színe elé — ha vigasztalást keresnek alázatos lélekkel — ezek az új hívek. Bár lelkészeinknek sem az a kötelességük, hogy mindig csupán feléjük hirdessék az Ür vigaszát. De viselkedésükkel nem lenne szabad az új evangélikusoknak feltűnést kelteniük. Nem tudom, más is így tapasztalta-e, mi, kik figyelünk, sokszor kihívónak találjuk ezt. Míg mi, ha netán elkésünk is az istentiszteletről, szerényen háttérben maradunk, mert emlékezünk az Üdvözítő példázatára a farizeus és publikánus imádkozásáról: ők előre nyomulnak, zsúfolt padokba tolongnak be s ezzel megzavarják az istentisztelet áhítatát. S mennyien vannak, kik az istentisztelet bevégzése előtt hagyják el a helyüket, zavarják meg újra szomszédaik, környezetük elmélyedését és távoznak, mintha valami érdek fűződne ahhoz, hogv gyorsan kijussanak Isten szent házából, hová még nem is régen járnak. A lelkésznek kötelessége híveinek nevelése, különösen az olyanoké, kiket évszázados hagyomány, évtizedek nevelése nem szoktatott rá, hogyan kell viselkedniük a nekik még szokatlan környezetben. Nézzünk meg ezzel szemben egy falusi gyülekezetei: milyen hangtalan, komoly méltósággal, meghatározott, állandó sorrendben vonulnak be a hívek és hagyják el istentisztelet végén a templomot. Ez tiszteletadás a hely iránt, melybe imádkozni mennek, hódolat az Űr szent nevének.

Azonban főleg az aggaszt, milyen sokan kívánnak mostújra egyházunkba betérni. Üjabb hullám indult meg, mint 1938—39-ben. sőt még annál is nagyobb, mely elárasztással fenyeget mindent. Most nem néhány új hívőről van szó, hanem nagy számról. Ha más keresztyén egyházból kívánnának ennyien átjönni evangélikus anyaszent- egyházunkba, akkor bizonyára szintén meg kellene egyházunk vezetőségének vizsgálnia az okot, melyek őket ide vonzzák: nem kell-e akkor a betérni „vágyó” zsidók nagy számától megijednünk? Jól tudom, hogy más egyháznál sem más a helyzet, sőt hallomásunk szerint a felvonulás még nagyobb. Mi más egyházak dolgába nem szólunk, saját egyházunk dolga azonban kell, hogy érdekeljen. Egységes intézkedést kellett volna már eddig is hoznunk, mert most az egyes lelkészi hivatalokban sokféle felfogás és eljárás mutatkozik. Néhol még világiak is belevonjak a munkába, akik megint másképpen tájékoztatják a jelentkezőket.

S a jelentkezettek! — Magam kevés betérni szándékozóval beszéltem, aránylag kis számúval, de iskolánk tanulóinak szülei felfelkerestek tanácskérés, néha támogatás végett. E kevés betérni óhajtó között is milyen sok az olyan, ki most „régi szándékról“ beszél, melyet családi (rendesen a szülők, az öregek ellenkezése, hagyománytisztelete!) anyagi okok hátráltattak csupán, olyanok is jelentenek ki efféléket, kik nem régen, talán néhány hete is egészen másképpen beszéltek. Pedig az én tapasztalatomban szereplők a zsidóság elitjéhez, javához tartoznak! Ha meg is értjük, hogy minden eszközzel menteni óhajtják magukat, kapaszkodnak a szalmaszálba is: egyházunknak mégis saját jövőjét kell elsősorban szeme előtt tartania, s éppen